Egykor kupleráj volt – most másféle élvezeteket kínál Budapest Bár néven. A pesti Lovag utcai szórakozóhelyen éppen öt éve alakult, névadó zenekar muzsikál. Vezetőjük, Farkas Róbert prímás a színpadról lejöve aztán leül az egyik asztalhoz, s ahogy nemrég Londonban, a híres jazzfesztiválon, egy szál lószőrt a vonójából kitép, majd röcögtetve játszani kezd rajta.
– A lószőr megszólaltatását is a Zeneakadémián tanulta?
– Nem, az egy másik iskola volt. Egy idős cigány prímástól tanultam.
– Talán a nagyapjától?
– Nem, ő jazzhegedűs és még sosem találkoztam vele. Régen világutazó volt, ahol munkát kapott, ott élt fél évig vagy hónapokig, azután ment tovább, leginkább Amerikában és Kanadában. 1956-ban ment el Magyarországról. Disszidált, amikor apukám kétéves volt. Ahogy mesélték, a pályaudvaron a nagyapám azt kérdezte: „Istvánka, jössz-e velem vagy maradsz anyáddal?” És Istvánka az anyjához szaladt. Ha az apám akkor őt választja és kimegy Amerikába, az én életem is másképp alakul. Apám a Rajkó Zenekarban tanult, és 1972-ben, az egyik amerikai turné végén találkozhattak. És mert nagyapám megint megkérdezte: „jössz-e velem?”, két év múlva az apám is disszidált. De hála égnek csak három hónapra. Visszajött, itthon büntetést kapott, két évig nem utazhatott a zenekarral külföldre. Apám, amikor hazajött, házasságot kötött Damu Arankával, rá egy évre megszülettem. Akire nagyon büszke vagyok anyai ágról, az a dédapám, Damu Elemér. Bécsben diplomázott, Miskolcon volt karmester, az ottani Rajkó Zenekarnál is. Igen, ezt kevesen tudják, hogy vidéken is volt egy Rajkó Zenekar, persze sokkal kisebb formátumú, és nem utaztak külföldre sem…
– A Damu család is muzikális?
– Édesanyám nagybátyja, Jónás Jancsi híres cigány prímás volt. Imádták Münchenben. Én már csak hallomásból tudom, hogy akkoriban micsoda éjszakai élet folyt…
– Egyszer azt nyilatkozta, leginkább akkor szeretett volna élni, amikor 36. Rácz Laci. Ki volt ő?
– A prímások királya. Az apjának ő volt a harminchatodik gyermeke. Négy feleség, harminchat gyerek… A húszas évekből maradtak fenn hangfelvételek tőle, s ha belehallgatok, kiráz a hideg a gyönyörűségtől. Mert a stílusa annyira egyedi, a játéka meg annyira tüzes… Ha úgy játszanék, ahogy 36. Rácz Laci, azt mondanák, de modern. Virtuóz módon játszott, egészen-egészen különlegesen. Ha abban a korban élnék, minden este elmennék a Rákóczi útra, és őt hallgatnám. Ő az egyik példaképem, ami nem azt jelenti, hogy ugyanúgy muzsikálok, a példaképek utánzásából csak rossz kópiák születnek.
– Az édesapja akarta, hogy már tizenöt évesen a 100 Tagú Cigányzenekarban játsszon?
– Én akartam, már tízévesen, de apu azt mondta, tanulnom kell még ahhoz, hogy ott majd fejlődni tudjak. A 100 Tagúban a brácsa szólamvezetője volt, és két év után mondta azt, most már megpróbálhatjuk. És bevitt. Emlékszem, Berki Laci bácsi hallgatott meg, tetszettem neki, bár én korábban cigányzenét egyáltalán nem játszottam, csak klasszikust. Az apukám ugyanis nem szerette volna, hogy hagyományos értelemben vett cigányprímás legyek. Többnek szánt. Hétévesen zeneiskolába íratott és Bachot játszottam.
– Az édesapja bölcsessége volt az is, hogy nem brácsán, hanem hegedűn taníttatta?
– Igen, mert a saját bőrén érezte, mekkora különbség van zenekarban játszani és nem zenekarvezetőnek lenni. Ő azért lett brácsás, mert a nagyapa bőgős volt, a nagybátyja prímás és a családi zenekarból már csak az hiányzott. Ha a nagybátyja, vagyis az én keresztapám prímás helyett brácsás lett volna, akkor apámnak prímásnak kell lennie, mert úgy kerek a zenekar. Apukám eredetileg gitározni akart, de a család azt mondta, az nem hangszer; egy gitár a cigányzenekari hangzásba nem fér bele. Tizenévesen én is akartam volna gitározni, apu nem engedte. Aztán mikor elkerültem a szülői háztól, vettem egyet, mert olyan nagy szeretet volt bennem a hangszer iránt, és mert akkora gyönyörűség megszólaltatni. De így voltam a zongorával és a harmonikával is. A nagy szerelmem persze a hegedű, de azért sok hangszerbarátnőm is van.
– Felsége, Gáncs Andrea, a Budapest Bár menedzsere nem roma származású. A családok rögtön elfogadták a választásukat?
– A szüleim már az első pillanattól megszerették Andit. Fantasztikus asszony. És Andi szüleinek is csupán addig voltak fenntartásaik, amíg meg nem ismertek. Azt hiszem, legjobban Andi félt a bemutatásomtól. Én vagyok a fiatalabb, s a szülei ettől is tartottak.
– Olvastam a Budapest Bár öt évéről nemrég megjelent Örömzene című könyvben, hogy ön jól megvan a cigányságával, de azért, ha bemegy egy boltba, mind a két kezét a zsebébe dugja.
– Hát, mert látom a biztonsági őrök tekintetét.
– Talán, ha ki lenne írva önre, hogy a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetettje…
– Nem veszem én az ilyesmit személyes sértésnek. Legfeljebb sajnálom, nagyon, hogy van olyan vélemény, mely szerint a cigány csak rossz lehet. Külföldön ilyesmit nem érzek. Múltkor Londonban játszottunk egy jazz-fesztiválon, és a fellépők között voltak feketék, pakisztániak… Mindenki tette a dolgát; azt szeretem, ha az embert ez alapján ítélik meg.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!