Érzékcsalódás

Adva van egy talált fül. Valakinek a levágott bal füle, szőrcsomóval a közepén. Tehát idősebb férfiember járkál nélküle félfülűként. A tizenhét éves Zalán, aki az ablakpárkányukon megleli, viszont így már pluszfüllel gazdagodott, mivel ereklyeként tartja magánál a testrészt – ám mintha ez az egyenlőtlen újraosztás, az egyensúly megbontása, végzetes következményekkel járna rá nézve. Nem elég, hogy kamasz, a hormonháztartás őrjítő megbomlása miatt amúgy is épp van neki baja, ezer, most még különböző egyéb gondjai is támadnak: a térdének porcleválásától kezdve az apja házastársi csalfaságán át iskolai, hitéleti, dzsúdóedzési, szerelmi nyomasztásokon át vezet az út a szökéséig, a bűnügyekbe keveredésig – hol áldozatként, hol elkövetőként –, a rendőrség általi üldözésig. Hiába kerül pont a történetének (a regény) végére, megpróbáltatásai nem érnek véget. Igaz, a fültöbblettől végül megszabadul.

Adva van egy szempár. Barna. Egy tizenhét éves lányé, Lilié, aki nem lát vele. Vak. Az ő gondolat- és beszédfolyama szakítja meg időnként Zalán elbeszélésmenetét, sok izgalmat okozva ezzel az olvasóknak, vajon hol találkozik majd a két párhuzamos szóáradat vagy a két szereplő? A végtelenben, természetesen, és ezt vehetjük szó szerint, anélkül, hogy elárulnánk a nagyon is átgondolt, jól szerkesztett regény végkifejletét. Lili nemcsak vak, de az anyja halála után ráadásnak Hodgkin-kórt is diagnosztizálnak nála, azaz az élet (a szerző) nem kíméli ezt a belevaló tinédzsert sem, nyakába kapja a nyirokrendszeri daganatot, nesze egy kis rák is.

A történet felőli olvasás izgalmain túl azonban a Lackfi-regény esetében talán sokkal érdekesebb a nyelvi építmény: ahogy nemcsak a daganatos sejtek, hanem a nyelvi kifejezésmód is túlburjánzik – ez azonban nyilván ízlés kérdése, többnyire nem megy a szövegtest kárára. A tizenéves majdnemfelnőttek kortárs magyar világban való létezése, reagálásuk az őket körülvevő valóságra – látványra (vakság), hangokra, (média)zajra! (fül), emberségre, embertelenségre, istentelenségre – átfordul nyelvi, irodalmi, költői (bezony!) meglátásokká a mindennapok szófordulataiból, viccei ből, anekdotáiból, újsághíreiből stb.

Lackfi János jó nagyot markolt az életeseményekből, afféle multitasking-produktummá csiszolva a regényt, nemegyszer azért valóban „túlbeszélve” a történeteket (de ez akár erényként is felfogható, hogy nem épít gátat a vad, zabolátlan gondolat- és szóáradatnak, nem áll ellen az ötletparádéknak). Ám miközben a szerző, a felnőtt férfi (tapasztalt és elbeszélő) ki-kikukkant a sorok közül, a „gyerekek sem vesznek el”: az identitásukat kereső emberek pusztán egy illúziót kergetnek, ami nemcsak az önazonosság meglelésének, egyáltalán, létének káprázata, de maga a keresés is délibábjellegű.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!