Térey János: Kriptabérlet
Részlet a Káli holtak című regényből


Szeretem, ha egyetlen időszakban egyetlen dologra kell koncentrálnom, bár ilyesmi utoljára az óvodai homokozóban fordult elő velem. És már ott is kalandozott a figyelmem. Irigylem a kislányomat, az ő figyelme kitartó. Olyan a mi szakmánkban nem létezik, hogy jó eseményt jó esemény kövessen. Micsoda egybeesés, hogy két ilyen dátum kerül egymás mellé: a Haramiák premierje után három nappal következik a Káli holtak bemutatója. Úgy látom, így kell lennie.

Főpróbahéten mindenki kezd ijesztően feszültté válni. Egymást éri ruhapróba, világításpróba, interjú és megbeszélés. A Cosmopolitan címlapján Lívia feszít egy mályvaszínű, előnyös ruhában, a La Femme címlapján egy előnytelen világoskék miniben. Ezen a képen vastag a combja és túlzó a sminkje. Mint egy tehenészlány Alsó-Szászországból, hát nem vették észre? És a lófarok sem áll neki jól. Ő lesz a jövő heti Nők Lapja meg a decemberi Glamour és a januári Joy. Lassan zárkózom föl hozzá: novemberben lesz egy fotózás a Hamu és Gyémántnak. Aztán a GQ-nak. Az Elixír-címlap jövőre maradt, az ráér.

Túl vagyunk a hétfői megnézésen, arra a színház belső emberei szoktak jönni, az alkalmanként nálunk dolgozó rendezők és a körünkbe tartozó írók. „Három héten át tévúton jártunk, de az utolsó délután megleltük a megoldást, mi?”, dörzsölgette a tenyerét Gróf. A lelkesedése ezen az őszön is ragályos volt. De túl hamar hamvadt ki, valamilyen kétsége mindenkinek támadt. Tabáni sápadtan nyomta el a cigarettáját az udvari dohányzóban. Kőnig Attila mosolygott, meg sem szólalt. Dragóner nem VIP-személy, hogy hétfőre bejáratos legyen. Természetesen Sulyok is beült. Fojtott hangú suskust hallottam egy drapéria mögül. Takarásban, tisztán hallhatóan ezeket mondta Grófnak: „Nekem vegyes. Az eleje inkább jó, mint nem jó. Rengeteg ötlet, nem mind szerves, a láda jó, és igen, sajnos, közkincs. Tabáni nagyszerű színész, a többiek inkább átlagosak, Alex is. Úgy értem, most. Úgy látom, kíméled. Kis fejmosás pedig ráférne. Lívia végre tele van energiával. Szóval jól kezdesz, aztán a második felvonás leül, szétcsúszik, itt húzni kéne. Nem jók viszont a felvonásvégeid. Lecsapod. Igen, a dalok rengeteget dobnak az összképen. Nem éreztem a kitartott lendületet. Az elefántdübörgést. Biztos érted.”

„Köszi”, dörmögte Gróf.

„A két ordenáré Spiegelberg-monológból az egyiket…”

„Húzni?”

„Húzni a francba. Az a kis lipcsei balhézás, amikor Károly kutyájának meglövik a lábát, és ő megtorló tüntetést szervez a városi főtanácsosok ellen, bla-bla. Fölösleges. Maradjon az, amikor apácákat erőszakolnak csapatban.”

Ők ketten, Sulyok és Gróf teljesen eltérő alkatúak, mégis imádják egymást. Hihetetlen csörtéket, vérre menő vitákat folytatnak egymással egy délutáni melange mellett. Márkus Berci is eljött, akivel régóta szeretnék dolgozni, ő is velem, de mivel ágról ágra röppen, ilyen társulat, olyan társulat, vidékre hívják, Németországba, eddig még soha nem sikerült. Ő is udvariasan hallgat, de tudom, hogy utána mindent megbeszélnek Gróffal – miután minket hazaküldtek.

Nóra az állítólag gyöngélkedő, de annál szemtelenebb angol pointerjével jött fel a büfébe. Ő játssza Marie-t a Woyzeckben. Úristen, ódákat zengenek róla, én még mindig nem láttam. A nagyszínpad meg a kamara olyan, mint Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin: csak a büféjük azonos.

„Alex, megfigyelted már, hogy a kutyás nőknek szaga van?”, dörmögte nekem Brúnó.

„Az idősebbeknek lehet, de nekik sem a kutyától. Nóra friss, mint az újhagyma.”

„Akkor is van a kutyás nőkben valami gyanús. Ki helyett van az állat?”

„Na, hagyjál. És az ékszerteknős ki helyett van?”

„Jó, viszont olyan tömény szagkoncentrátummal együtt élni, mint mondjuk egy spánielé, az kultúrember számára képtelenség.”

„Hülyeség – intem le. – Attól még tiszta az a kutya. És amilyen megbocsátással a kutyatulajdonosok képesek beszélni az állat szagáról, az engem mindig elbűvöl. Mint a férj, akinek nem tud főzni a felesége: hát mit csináljunk, ő már csak ilyen.”

Hallgatok, mert tudom, hogy Nórának újabban barátnője van. Tudunk a múltbeli barátairól, de a múltkor Tabáni látta a metrón egy lánnyal. Nóra a sarokban ült, a mellette lévő ülés foglalt volt. Vele szemben állt egy huszonöt év körüli, vadóc tekintetű lány. Nóra a lány farmernadrágjának elülső zsebébe süllyesztette a hüvelykujját, és olyan beszédesen nézett föl rá, hogy a jelenet nem szorult magyarázatra. Egyszerre volt az a mozdulat birtokló, provokatív és fuldokolva szerelmes. Janikát nem vette észre, láthatóan amúgy sem érdekelte, hogy sokan ismerik. Lábuknál pedig, pórázon, a pointer. Különös, szinte szép együttese ennek a három lénynek. „Engem annyira meglepett, hogy szabályosan meghatódtam. Szóval a mi Nóránk is tud gyöngéd lenni!”

Gróf nyilatkozott az előcsarnokban, mosoly ült a bevilágított arcán, szemközt kamera. Etruszk mosoly, naná.

„Az ember alapvető autonómiaharcáról szólunk, gonosz energiákról. A fókuszba állított probléma a felnövés. A bűn és a hatalom útját azonos buktatók szegélyezik. Egy naiv, szerencsétlen fickó a szeretetlenség miatt az agressziót választja. Számomra ez a nyitja.”

„Van-e egyáltalán szerethető szereplője ennek az előadásnak?”, talál az ügy elevenjébe a riporter.

„Amália, nyilván. De ahhoz ez az affektáló nőalak, úgy értem, ahogy Schiller megírta, túl puha.”

„Bízunk benne, hogy Binder Lívia mindent belead.

„Persze.”

Azt mondja, amihez ragaszkodik, az a stílus. Ez nem az az előadás, amire készülve a színésznek már hónapokkal előtte teljes harci díszben kell állnia. Közli, hogy saját magát is szereti meglepni. És hagy helyet a színészei elképzeléseinek. Nem klasszikus balett, ahol a táncosnak elő van írva, hogyan tarthatja a fejét vagy a könyökét. Eltelik száz év, de élniük-halniuk ugyanúgy kell a Hattyúk tavában. Épp ez hogyan jutott eszébe, töprengek. Viszont ha már megteremtünk egy színpadi miliőt, folytatja, őneki azon belül következetesnek kell lennie a dramaturgia és a feszültség dolgában, bla-bla.

Szerdán volt a fotós főpróba. Nézzük az első, honlapunkra kikerült képeket, rendezői bal oldalon az ominózus guruló láda. A sminkeslány észrevesz valamit Lívia arcán.

„Durva sminkbaki – mondja mosolyogva. – Tussal szinte senkinek sem sikerül egyforma vonalakat húzni. A legegyszerűbb módszer, ha két vonalat húzunk, és ezeket összekötjük. Az egyik vonal az alsó szempillasor tövéből indul, azt hosszabbítod meg.

A másik pedig a felső szempillasor ívét követi. A macskás szemet ennek a két vonalnak az összekötésével tudjuk elérni. És Amália szeme, megbeszéltük, ilyen.”

„Ő maga nem macskás, csak a szeme”, nevet Lívia.

A házi főpróbán, először közönség, igaz, szolidáris, baráti kör előtt, olyanok vagyunk, mint a kilőtt ágyúgolyók. Hiába az apró kisiklások, egyszerűen nem lankad a lendületünk. Az Amália–Károly jelenet is tűpontos, amilyennek lennie kell, beleborzongok. Minden részlet, minden gesztus, minden hang a helyén van, egy katonai gépezet pontosságával és erejével dolgozunk. Egy darabig. Baumann kicsit külsődleges, mint mindig: briliánsan eljátssza az apámat, csak éppen elfelejt azonosulni, olykor kicsit öblöget; bár szégyellem a civil fintort, amelyikkel jelzem neki az elégedetlenségemet.

A péntek délelőtti előadást, amikor a nyugdíjasok jönnek, úgy hívjuk, hogy kriptabérlet. Egyetemista koromban ezt szerettem a legjobban nézni, mert nyugalom van. Szépen megy, olajozottan. Egy darabig némák, az még jelenthetne bármit. Aztán egy-két sóhaj, neszezés a színlappal, sőt mobilcsörgés. Szünetben aztán megindul az elvándorlás. Kiradírozzuk a nézőtér jó egyharmadát.

„Mintha Sulyok korai rendezéseit néznék”, mondja szarkasztikusan Nábrády, aki ma jött nézni, és beugrik az öltözőmbe.

„Hogy érted, Miki bácsi?”

„Kész van, valahogy mégsem kiforrott.”

„Szerinted mi a baj?”

„Hogy nem vagy eléggé Károly.”

Látom, a végére kitakarítottuk a karzatot is. Gondolom, a metállal. Pedig az szinte már klasszicizáló gesztus benne. Ennyire nem jön át?
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!