Mindketten Németországban élnek, írnak, műfordítanak, viszonylag későn, közel egyidőben kezdtek el kötetekkel jelentkezni, legújabb műveik az Ünnepi Könyvhéten láttak napvilágot. Összeköti még őket a testbeszéd is: a Holdvilágképűek miniprózakötet a betegségek sajátos költői felsorolása, a Szabadesés Németországban játszódó krimiben pedig többek között a nyomolvasás során kapnak különös hangsúlyt a testrészek – nem mellesleg a szerző immunológus, biológus. Tóth Kingával és Molnár T. Eszterrel egyidejűleg ültünk le skype-olni a világ három szegletében.

  <h1>VH, 2017. augusztus 5.</h1>-
  <h1>Tóth Kinga</h1>-
  <h1>Molnár T. Eszter</h1>-

VH, 2017. augusztus 5.

- – Kép 1/3

– Mennyire működik a híres német Willkommenskultur, befogadókultúra a mindennapokban?

Tóth Kinga: Vegyes a kép: míg a kisebb közösségekben ott a tartózkodó félelem az idegenektől – „légy hálás, hogy vendégül látunk, ne kekeckedj” –, addig például Berlin teljesen nemzetközi. Mikor hosszabb időre Jénába készültem, azzal bátorítottak itthon: meglásd, jó lesz, a keletnémetek megértenek majd, szép emlékeket őriznek a Balatonról!… Nos, ehhez képest kaptam hideget-meleget. Már a hivatalos lakcímbejelentkezés sem ment simán. Amikor vagy 4 hónapja nem sikerült rendesen bepecsételniük az okmányomba, már a saját nyelvtudásomban is kételkedtem. De volt, hogy két hölgy rémült halálra tőlem, mikor megszólítottam őket egy bevásárlóközpontnál, hogy váltsák fel a pénzem, mert nem volt 1 eurósom a bevásárlókocsihoz. Visszaküldtek Szudánba–Szíriába – bár nyáron elég barna vagyok, de soha nem gondoltam volna, hogy démoni terrorista figura leszek a 162 centimmel. Miközben nem sokkal később az egyetemen léptem színpadra nagy sikerrel mint a város írója.

Molnár T. Eszter: Ez nálam annyival cifrább, hogy én tavaly óta már német állampolgár is vagyok. A lakhelyem, Freiburg polgárai próbálnak ugyan nyitottak lenni, de nem igazán megy nekik. Tizenegy év után már kezdenek ugyan feloldódni velünk szemben, leküzdik az ellenérzéseiket, de az elején állandóan megkaptuk a „Németországban mi nem szoktunk…” kezdetű mondatokat, amelyek úgy folytatódtak, mintha legalábbis az őserdőből jöttünk volna. De az idegenekkel szembeni előítéletekben benne van a nagyfokú tájékozatlanság is: nekem az intézeti főnököm próbált úgy segíteni a beilleszkedésben, hogy elmagyarázta, mi is az az adó. Biztos volt benne, még soha nem hallottam róla, mígnem az indiai kolléganőm fölvilágosította, ez azért világszerte ismert fogalom.


– A Szabadesésben is fel-feltűnnek bevándorlók, mint például a félig magyar női főszereplő. Tünetszerű?

M. T. E.: Nem véletlen. Vonzanak az emigráns írók írásai. Valamilyen módon mind identitáskereséssel foglalkoznak, fontosak, hogy migránsok, idegenek, az alapvető prózaírói idegenséget új szintre emelik. Az egyetlen hely, ahol otthon vannak, a prózájuk és a saját fejük.


– Nyitottság tekintetében a német művészeti-irodalmi közeg is hasonló a társadalomhoz? Kinga sokrétű művészeti tevékenysége nem könnyű falat önmagában sem…

T. K.: Akadt már olyan meghívás, amikor kikötötték volna, hogy csak olvassak (Kinga vizuális és hangköltő is – a szerk.), és én tudok „csak olvasni”, „viselkedni” is, ha muszáj, nem csak gyomorhangon megszólalni – de unom. Az összművészeti vagy zajzenei fesztiválok jobban is fekszenek nekem épp emiatt. Az irodalmárok valahogy feszültebbek, én meg türelmetlen típus vagyok. Ugyanakkor az irodalmi közegről sem tudok rosszat mondani: ott is megvannak a szekértáborok, az egzisztenciális félelem, a klikkek, a konkurenciaharcok, de az ország mérete miatt hatalmasak a lehetőségek is, rengeteg az ösztöndíj, az alapítványi támogatások, ezért sincs akkora élet-halál harc e téren, mint itthon – és akkor a politikát még ide se kevertem.


– Keverjük! A magyar/kelet-európai kártya kijátszása odakint mennyire hasznos mostanság?

T. K.: Jól lehet vele operálni – „szegény kelet-európai vagyok, adjatok ösztöndíjat” –, de hát végtelenül ízléstelen éppen a szakmai munkád kapcsán ehhez nyúlni.

M. T. E.: Ma magyarnak lenni Németországban egyfelől kifejezetten ciki, másfelől senkit nem érdekel – most szírnek vagy grúznak érdemes lenni (utóbbiak lesznek a 2018-as Frankfurti Könyvvásár díszvendégei).

T. K.: Ami a nemzetek megítélésén túl újdonság nekem, az a nácizás. Mostanában folyamatosan bizonygatnom kell, hogy nem vagyok az, ellenkezőleg, azért jöttem ki magyar emberként és íróként, mert otthon nem kaptam levegőt.

M. T. E.: Miközben a németek közt illetlenség egymás politikai hovatartozása felől érdeklődni, én gyakorta megkapom, minden felvezetés nélkül a kérdést, hogy Orbánfan vagyok-e. Míg ha a szövegeim beszélnének helyettem, nemcsak A számozottak, de az ifjúsági regényeim is – erre lenne jó a fordítás –, világos lenne, hogy nem.


– A „levegőtlenség” miatt hagyták maguk mögött a Kárpát-medencét?

T. K.: Nem ilyen egyértelmű a helyzet: én egyfolytában úton vagyok, a koffer mindig a kezem ügyében van, igaz, jórészt németországi városok között ingázom. Miután 2013-ban megnyertem a Solitude Akademie ösztöndíját, három hónapig Stuttgartban éltem, majd mikor ennek révén rengeteg felkérést kaptam, hiába volt Budapesten albérletem, ez a város lett a bázisom. Később Pozsony és Jéna következett – utóbbiban nagy örömömre én lehettem első külföldiként „a város írója” –, majd Renningenben, a Bosch kutatóbázisán dolgoztam, aztán Berlin lett a székhelyem. Egészen mostanáig, augusztustól több hónapot az Iowai Íróakadémián fogok tölteni az Egyesült Államokban. Meglepetésként ért a felkérés, egy sor német és magyar fellépést kellett átszerveznem, elmarad így a ciprusi színházi munkám, az általam kutatott Tübingeni Szent Erzsébetnek is várnia kell rám Lübeckben, míg visszatérek, de hát ez az út kihagyhatatlan. Ősztől majd Grazban fogok szíriai menekültekkel és osztrákokkal együtt dolgozni egy projekten, februárban pedig, azt hiszem, ismét Berlinben keresek majd lakást.

M. T. E.: Mi még 2006-ban költöztünk a délnyugat-németországi Freiburgba, pontosabban a város melletti kis faluba. A férjem és én is a Max Planck Intézetben dolgoztunk biológusként. Én azonban már két éve a folyamatos munkakeresés fázisában vagyok – az írás mellett. Kingával ellentétben nem nagyon mozdulunk ki innen, és hát Freiburg nagyon más, mint Berlin…

T. K.: Azért ott is van egy szuper egyetem, és vele az egyetemi városi hangulat, nem?!

M. T. E.: A hangulat valóban remek, akik el is mennek innen ideiglenesen dolgozni, visszajönnek, annyira kellemes itt élni. És valóban, Németországban két olyan egyetem van, ahol minden tudományágazatot lehet tanulni, Freiburg az egyik. De a képzések színvonala nem ugyanolyan szintű, főleg a természettudományokban erős, a művészetekben kevésbé, talán a zenét kivéve. Képzőművészet és irodalom tekintetében nagyon provinciális. Míg a természettudományok, orvoslás területén egymásnak adják a kilincset a Nobel-díjas tudósok, addig a kultúra- és irodalomszervezők meg sem mernek hívni ide híres írókat, mert attól tartanak, senki nem lenne kíváncsi rájuk.


– Ekkora távolságból hogyan sikerül jelen lenni, lehet-e egyáltalán a honi irodalmi életben?

M. T. E.: Nem nagyon lehet. Hosszú távon, elképzelésem sincs, hogyan tudom megoldani. Borzasztóan messze vagyok, és ennek érzem a hátrányát. Kinga, ahogy említette is, könnyebben mozdul.

T. K.: Bármennyire flexibilis életmódot folytatok, sokat utazom, azért nekem is nehéz ez. Mellékesen jegyzem meg: a repülőjegy olcsóbb, mint a vonatjegy Budapest és Sárvár között… Kicsit le is írják, nem hívják az embert, mikor kiderül, hogy külföldön él. Közben meg mindennek ellentmond, hogy éppen most kaptam meg a Hazai Attila-díjat, tehát igenis van figyelem! Másfelől azt hiszem, a kinti tapasztalatokkal bővül az identitásunk, más nyelveket, kódokat kezdünk el használni, amit aztán az anyanyelvünkbe,a magyar irodalomba haszonnal, termékenyen vissza tudunk forgatni.


+1 kérdés
– Mindkettőjük fokozott érdeklődéssel fordul írásaiban is a test, a biológiai szervezet működésének mikéntje felé. Sokan állítják, a kulturális tudás mára már képtelen dekódolni a természettudományos kompetenciát. Mennyire támasztanak ilyen kihívásokat az olvasók felé?


T. K.: Bár az anyukám biológiatanár, az apukám meg mérnök, és talán örökségként ebből hoztam a biogépezet iránti érdeklődést, én nem vagyok szakember, germanisztikát, irodalom- és kommunikációtudományt tanultam. De abban reménykedem, hogy el tudom mesélni, mi hogyan működik a testben, ami persze részben kitaláció, de arra ösztökélheti az olvasókat, hogy saját történeteik legyenek a saját testükkel. A látásmódot akarom felkínálni, az érdeklődést felkelteni – mindenkinek úgyis más érzékelése van a saját testével kapcsolatban.

M. T. E.: Prózában több terem van biológiai tudásanyaggal előállni – ráadásul engem ez tényleg nagyon érdekel –, de vigyázni kell, persze, ne terheljem túl velük az olvasót. A költészet és a természettudomány ugyanakkor kéz a kézben jár, elválaszthatatlanok egymástól. A minap egy pszichiátrián nyűgözött le egy latin-angol-magyar keverék nyelvű szakvélemény – a mesterséges nyelv nagyon közel van a költői nyelvhez –, szinte vers volt.

Tóth Kinga
Hazai Attila-díjas vizuális és hangköltő, performer, tanár, műfordító
1983-ban született Sárváron.
A Tóth Kína Hegyfalu frontembere. Kötetei: Zsúr (2013), All Machine (2014), Wir bauen eine Stadt (2016), Village 0-24 (2016), TEXTBILDER vizuális költészeti katalógus (2017). Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Holdvilágképűek című, miniprózákat és grafikákat egybefoglaló könyve. Németül és angolul is ír, műveit kiállításokkal, performanszokkal mutatja be. Korábban autó-, hús- és gázgyárban is dolgozott, a zajzene mellett szeret popslágereket is énekelni.



 Molnár T. Eszter
író, költő, műfordító, biológus
1976-ban született Budapesten. 2006 óta a németországi Freiburg melletti kis faluban él; három gyerek édesanyja. Ifjúsági regényei: Stand-up! Egy majdnem normális család; Most már igazán. Egy majdnem normális család 2. (2016); novelláskötete: A számozottak (2016). Szabadesés című krimije az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg. 2001 óta fut (néha maratont is), sziklát mászik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!