Teátrum - Székely János: Dózsa. A kiválasztott, Újszínház
A királylány bajusza című zenés mesejáték bemutatójával indította új évadát a Dörner György vezette Újszínház. Ám a másnapi, a Magyar Dráma Napján szintén a Bubik István Stúdiószínpadon színre vitt Dózsa cí mű monodráma díszbemutatója sokkal jobban izgatta a fantáziámat a gyerekprogramnál: az erdélyi szerző 1964-es poémájának interpretációja vajon mennyiben tud aktuális társadalmi problémákra reflektálni? Egyáltalán, szándékában áll-e ilyesmi?
Nem független persze mindez a jobbágyvezérré avanzsált 16. századi székely lovag alakjának történelmi jelenlététől (azaz rekonstrukciójától) és megítélésétől, ami mindenkoron nagyban függ a történetírók felett hatalmat gyakorlók érdekeitől. A nemesi nemzetállam krónikásai ábrázolásában áruló és nemzetvesztő, a 20. század második felében a kommunista éra alatt a kizsákmányolók elleni küzdelem középkori élharcosa. Ám, ahogy a rendszer bukott, szinte úgy hullott ki Dózsa, ha nem is az emlékezetből, de a jelképes alakok arcképcsarnokából, ahogy a portréjával díszített 20 forintos bankjegy (1947–1993). Azóta leginkább kivégzése brutális, bár korabeli gyakorlat szerinti, mivoltának fölemlegetésével piszkálják a sajtómunkások az újságolvasók ingerküszöbét.
A színpadon, az irodalomban azonban még hadakozhat a túlélésért az 501 éve kivégzett lófő – már amennyiben a költő által szájába adott (történelmi beszámolókon alapuló, de hangsúlyozottan képzelt) beszély hangjai rezonálnak a jelenkor befogadóinak valóságával. Székely János művével talán itt akadok el. A Dózsa történetén bemutatott mindenkori kisember társadalomátalakító képessége és lehetősége kódoltan kudarcos, ennek a kiszolgáltatottságnak a kétségbeesett fölismerése pedig önmagában már nem erény.
A társadalmi elit önkénye és a neki szolgálók viszonya fölrúgásának ábrázolása megmarad a problémafölvetésnél, a versezet megfogalmazásában nem bír például lételméleti kiterjedéssel, többletjelentéssel, ezért sem tud indokolttá és katartikussá válni Dózsa imitatio Christije (tüzes vaskorona, testéből falatozás).
A Nemes Levente 1969-es sepsiszentgyörgyi előadása óta drámaivá formált poéma Mihályi Győző általi színre vitele ugyanakkor igenis élvezetes. Főleg a kissé szangvinikusra vett Dózsa miatt, ami a magában tépelődő – önmagával párbeszédet folytató – figura többosztatúságát teremti meg. A „vérbő” előadásmód mellett azonban elég zavaróak az „illúziókeltő”, valójában -romboló giccses hangbejátszások (lónyerítés, zivatar stb.) és a színigazgató időnkénti „felhők közüli” hangja, mely a vers közcímeit van hivatott közölni. A végig a színpad közepén álló, fából ácsolt szék vagy a fényekkel való játék (ötletes a rab vezérre vetített rács) éppen elégséges lenne.
Székely műve tehát korántsem örökérvényű darab, ám a színház számára továbbgondolható lehetett volna – ez lett volna a feladat! –, akár úgy is, ahogy Tersánszky Cigányokjával tette 2010-ben Grecsó Krisztián Máté Gábor rendező felkérésére a Katona József Színház számára.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!