Compagnie Käfig: Pixel, Sziget Fesztivál, augusztus 10.
Emberi test és technológia kölcsönhatásával játszó kortárs táncelőadásokból egyre több születik, egyre nehezebb is olyan produkciót készíteni, amilyet nem látott még a világ, ügyelve arra, hogy a táncot se halványítsa el a high-tech látvány. Az Európa-szerte turnézó Pixel első perceihez foghatóan gyönyörűt ritkán látni: ahogy az apró vetített fénypontok lebegnek a két tucat táncos körül, Armand Amar franciásan romantikus melódiáira, mintha az Amélie csodálatos élete sci-fi feldolgozását néznénk.
Murad Merzouki sajátos táncnyelven alkot, a harcművészettől az urban dance elemek vegyítéséig, koreográfiájában pedig új, műfaji határokon túlmutató hibrid születik az emberi és a számítógép-vezérelt mozgás lebilincselő összjátékából. Az ember kiszolgáltatottnak, törékenynek, de egyszerre elevennek és igaznak tűnik a mindenható algoritmusok, tűpontos animációk, egy szintetikus valóság közepén. Vajon ilyen lesz a művészet a jövőben? Talán a táncos helyett is hologramot nézünk majd, egy virtuális térben?
A francia székhelyű társulatba nem klasszikusan képzett, hanem akár autodidakta, de virtuóz táncosokat kerestek, akik egy-egy szólóban vagy duettben is megmutathatták magukat. Ettől még nem kaptak igazi személyiséget, legfeljebb „a görkoriban jégrevűző srácként” vagy „a kígyónőként” lehet rájuk emlékezni. Első mindig a mutatvány, mint a cirkuszban, vagy mintha egy utcasarkon bámulnánk a helyi hip-hop és breakdance klikk bemutatóját. Ám a bonyolult szaltók, bravúros pörgések, a gravitációs és anatómiai korlátokat feszegető figurák idővel csak ismétlődnek és óhatatlanul kiüresednek. A projekció is egy ötlet túl sokadik variációjává nyúlik, melyben a táncosok önmaguk avatarjává válva, egy videojáték végtelenített pályáján szaladnak. Szinte várjuk, hogy lassan ők is pixelekre hulljanak, és a művészetbe ágyazott forráskódokkal együtt feloldódjanak a Mátrixban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!