Félre a piszkos hangokkal

 

– Kezdjük az aktualitással: a Művészetek Palotájában január 23-án debütáló, Paradise Reloaded (Lilith) című operájában két tökéletesen ellentétes nőalak szerepel: Éva, a tiszta, az önfeláldozó és Ádám első felesége, Lilith, az erős, az egyenjogú.

– Hogy melyiket ismerem az életemből, arra kíváncsi? (Nevet)

– Inkább úgy kérdezném: melyiket találja vonzóbbnak.

– Egyértelműen Lilithet. Színesebb, összetettebb, izgalmasabb. Ő a boszorkányarchetípus: fifikás, kombinatív. Megvan benne az a bizonyos őserő, ami Évából hiányzik.

– Az Angyalok Amerikában című operájának egyik tenorja nem akarta elvállalni a szerepet a wrocławi előadásban, mondván ő kortárs, hangszálgyilkos izéket nem énekel. Aztán meglátta a partitúrát. Az énekesek imádják, mert nem gyötri őket, a karmesterek a végtelen tudatosságát dicsérik. Honnan lehet azt tudni, hogy ha A színpadon B énekes C helyen áll, az hogy fog szólni?

– Csakis tapasztalat útján. Fontosnak találom, hogy egy zeneszerző testreszabott feladatokat adjon egy énekesnek.

– Volt olyan hang, ami megihlette?

– Amikor még színházban dolgoztam, Csomós Mari mondott a Magyar Elektrában egy olyan gyönyörű mondatot, ami elindított nálam egy énekre komponálási kényszert. Aztán Molnár Piroska – mi együtt éltünk, ugye – a hatvanas években. Az ő hangja volt a másik zenei ihletés. Énekhang szempontjából nagyon erősen vonzódom a dzsesszénekesekhez, klasszikus énekesek közül pedig Jessye Norman hallatlanul kifejlett technikája nyűgöz le.

– Mit gondol arról, ahogy a mai popzene az Autotune-nal és más programokkal átalakítja az emberi hangot?

– Az egész életünk az átformálásról szól. Természetes hangszer nincs, a legjobb Stradivarit is megcsinálta valaki. Az elektronika a mi korunk természetes energiája. Én az erősítőt is hangszerként kezelem, ám az Autotune már a manipuláció terminológiája – felmerül bennem, hogy miért? De ezt sem lehet olyan egyértelműen negatívan beállítani, mert ha ebből indulunk ki, akkor lehetetlen volna a filmezés. Ott is olyan arcot csinálnak az embernek, amilyen a valóságban nincs.

– No, igen. Marlene Dietrich orráról Sternberg egy ezüstcsík segítségével tüntette el a puklit a fekete-fehér filmekben.

– Vagy, hogy a legegyszerűbbet mondjam: az, hogy ruhát hordunk, sem természetes állapot. Csak arra kell figyelni, hogy az ember individuumát mikor kezdik el károsítani.

– Az ön zenéjének például a hangközök sajátos használata az egyik jellegzetes stílusjegye.

– Igen. Az én meglátásom szerint a hangközök az alapkövek, én bennük gondolkozom. Karaktereket, kulturális jegyeket hordoznak magukban – az összerakásuk pedig karakterkombinációkat eredményez, ezekből épülnek fel a dallamaim.

– Ön milyen hangköz?

– Hogy én? Na, ilyet még sose kérdeztek tőlem.

– Én úgy képzelem, markáns és határozott tiszta kvint.

– Nem biztos, hogy olyan tiszta… (Nevet) A tiszta kvintet nagyon gyakran használom, ez a hangköz számomra a tér, az űr a tisztaság: ahogy a korsónak is azt a részét használjuk, ami nincs, a kvintnek is. De hogy magamat mire saccolnám? Talán inkább szextnek.

– Ha azt hallom, zeneszerzés, Bartók összesatírozott kéziratai, Janáček krikszkrakszai jutnak eszembe. Ön hogy ír?

– Ceruzával, asztalon, sok radírral. Van egy japán bambuszkefém, festők használnak ilyet kalligráfiához, ezzel egyetlen mozdulattal le tudom seperni a radírdarabokat. Az összes piszkos hangommal együtt! E téren régimódi vagyok.

– A zenéjéről nem ez jut elsőként eszembe… Volt már olyan, hogy inkognitóban beült saját műve előadására, és figyelte, mit mondanak az emberek?

– Igen, és nagyon jó élmény volt! Bostonban játszották az Angyalok Amerikábant, és teljesen más volt a fogadtatása, mint Európában. Miután elég ízes angol nyelvezete van, az itteni nézők csak a feliratból tudják meg, miről van szó, így elsikkadnak a reakciók. A bostoni nézők? Egy az egyben veszik, végignevették. Azt mondták: hát ez a mi amerikai operánk! Kell ennél nagyobb bók?

– Gershwin boldog lett volna tőle! Ön a hatvanas években számos filmzenét írt, az Angyalok kapcsán a musicaleket vizsgálta. Ezeket a műfajokat sok zeneszerző lenézi.

– Ez kispolgári magatartásnak tartom, szemben a Weöres Sándor-i viselkedéssel, aki bármilyen formában tudott verset írni. Picasso ezerféle formában tudott termelni: nem festő volt, hanem vizuális művész. Ilyen értelemben én akusztikus művész vagyok. Nagyon fontosnak tartom a színházi műfajok egyenjogúságát. Az operett vagy a musical nem alacsonyabb rendű, mint az opera; a komédia, a kabaré nem kevesebb, mint a dráma – Hofit össze lehet mérni bármely nagy színművészünkkel. Csak a minőség számít. A saját műfajon belül kell tökéletesnek lenni.

– Van kedvenc musicale?

– Szeretném kizárni a kedvenceket, mert akkor az osztályozás hibájába esek. Akik érdekelnek: Stephen Sondheim meg Bernstein. Sondheim klasszikusan képzett komponista, aki nem kommersz musicalt csinál. A musicalnek van egy csodálatos önállósága az operával, operettel szemben: a hangvétele, az előadói stílusa más, és én ezt nagyra értékelem. Bernstein az ideális, Sondheim a rokon.

– És Gershwin, aki elkezdte kitaposni ezt az ösvényt?

– Ő csodálatos! Ő az első kéreg, gyerekkoromból emlékszem a Kék rapszódiára meg a Porgy és Bessre. Gerswhin az alapműveltségem.

– Emlékszik élete első zenei élményére?

– Csak találgatni tudok, de a kis Bach, kis Mozart lehetett, az első kézirataim ugyanis Mozart-stílusú menüettek voltak, úgy négyéves koromban. Nem másolatok, csak onnan vettem az alapot. De az első igazi nagy hatás Bartók volt, ő a mai napig megmaradt alapállásnak. Szerencsés voltam, mert 4-5 éves koromban a Mikrokozmoszt tanította a tanárom, ami egy vidéki iskolában óriási dolog alig néhány évvel Bartók halála után.

– Milyen nyelven álmodik?

– Magyarul és németül. De angolul negyven év óta nem tudtam rendesen megtanulni.

– Pedig azt mondják, akinek jó a zenei hallása, annak jó a nyelvérzéke is.

– Na, én vagyok a kivétel. Minden négyéves jobban beszél angolul, mint én.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!