Jokesz a ’84-es nyárig már végigfényképezte a fél országot, és a Felszabtér volt számára a végső tanulság. „Nem kell a téma után loholni, a világ bármely pontján megállhatunk, és ha elég nyitottak vagyunk, minden lejátszódik előttünk – vagy bennünk –, és minden megtörténhet velünk. Ha éppen azt örökítettem meg a Felszabtéren, hogy nem történik semmi, az a bokor akkor is örök létezőnek tűnik a képen, az előtte zajló élet és a látvány többi része pedig esetlegesnek” – összegez Jokesz, aki évek óta nem járt a téren, amely 1991-től ismét a Ferenciek tere nevet viseli.

Az egykori konkrét helyszínt nem is tudjuk megközelíteni: elkerített munkaterület. „Most is ugyanúgy sok a lepukkant, zavaros tekintet, mint akkor. A mosoly most is hiányzik az arcokról. A bokor már kopaszodik, de hasonlóan néz ki, ahogy három évtizede itt hagytam… ’84-ben már érezhető volt itt egyfajta csumpi jólét is. Az analóg, fekete-fehér képek és gépek korát éltük akkor, a napi negatívfilm mennyiségért is mélyen a zsebbe kellett nyúlni” – mondja nevetve.

Jokesz Antal az életművét egy keletnémet Praktica típusú géppel rakta össze, és azzal a bizonyos gyorstüzelő Nikonnal. A már említett, csípőből lőtt képanyag első adagját 1978-ban készítette el Az esetlegesség lehetőségei címmel, amit a Fotóművészet című folyóiratban is publikált, rögtön címlapra is került vele. „Évekig úgy fényképeztem, hogy nem néztem a keresőbe, és a fotót hitelesítő véletleneket kerestem, a vaktában lövöldözésre játszottam. Ma is úgy gondolom: nem a technikára, vagy a tetszetős komponálásra, hanem a mindenkori jelen és a létezés spontán, de intenzív átélésére kell felkészülni”.

1979 fontos dátum az életében, egy ösztöndíj keretében Párizsban is készíthetett képanyagot hasonló koncepcióval. Ugyanebben az évben harmadmagával hozta létre a Dokumentum csoportot és azt a kiállítás-sorozatot, amely évtizedeken át a progresszív fotózás hazai seregszemléjét jelentette. „Anno szembenállás volt a hivatalos ideológiát kiszolgáló fotóriporterek és az amatőr mozgalomból érkező dokumentarista művészek között. Én az utóbbi csoportba tartoztam, mi ideológiailag és technológiailag is más platformon álltunk, mint az akkori profik.”

Aztán 1984-ben egy reggel úgy ébredt fel, hogy nem érdekelték már a képek. Holott addig szenvedélye volt a fényképezés, és hivatásos művészként számos kiállítást is rendeztek munkáiból. „Nekem a Felszabtér volt akkor a Párizsom, itt megtörtént velem egy helyben minden, ami egy művésszel megtörténhet, az ősrobbanástól kezdve, a tér és az idő nem kronologikus átéléséig. De ha már csak képekben látod a világot, akkor azok vannak mindig elöl, és a lényeg a látvány mögé szorul. Megkönnyebbültem, amikor leraktam a Nikont. Mint amikor hirtelen kiszeretsz valakiből, és fellélegzel.”

A Felszabadulás téri szobrozás azonban nem múlt el nyomtalanul Jokesz életében. Másfél évtized múlva, 1999-ben megjelent A preparált idő nyomában című fotó- és esszékötete, amelynek hátlapján egy John Cage-idézet szerepel, a könyv címe az avantgárd zeneszerző egyik művére, és persze a Proust-regényre utal. Az egykori csípőből lőtt fekete-fehér képek pedig ecsettel kifestve vagy digitálisan is meggyúrva – a 21. század médiaképére hangolva – újra megjelentek a hazai és külföldi galériák falain. Ennek egyik legismertebb darabja a Felszabtéri bokrok előtt megjelenített időtlen történet, a Pontos idő.

A Balogh Rudolf-díjas fotóművész ma is Veszprémben él, a város megújuló vizuális arculatán dolgozik. Az utóbbi évtizedben az új vizuális technológiák nyelvi és mediális sajátosságaival foglalkozik, tematikus kiállítások, művészeti kiadványok formájában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!