Fény a végtagok közé

Mindössze két teremben kapott helyet a kiállítás a londoni Somerset House Courtauld galériájában, amely Schiele aktjaiból válogat. Az érzés már-már klausztrofóbiás: halkan recsegő parketta, üres, fehér falak, sorban állás minden rajz és akvarell előtt, akár csak felfelé a csigalépcsőn vagy a bejárat előtt a vasárnap esti alkonyatban. Mindez azonban értelmet nyer, és nem csupán az angolok sorban állási szenvedélyét szolgálja ki. Intim közelségbe hozza ez a környezet a képeket – ráadásul épp csak annyit, amennyi még befogadható, és hiteles keresztmetszetét adja az osztrák festő pszichéjének.

A biztos vonalvezetésű, tartózkodó pózban ábrázolt aktokat hamar váltják a szélesre tárt combú, térdharisnyás örömlányok skarlátpiros szeméremajkai. Amit Schiele a bécsi Szépművészeti Akadémián szedett magára, abból előttünk bontakozik ki az a húsba hasítóan nyers ábrázolásmód, ami nem tűr semmi púdert a testi valóságon, és ami a korszak ikonjai, Freud, Klimt és Kokoschka közé emelte. „A fényt festem meg, ami minden testből árad. Az erotikus műalkotások is szentek” – mondta műveiről.

Ez a fény azonban nem mindenki számára vetül be a képtelen testtartásokba csűrt-csavart végtagok közé. „Darling, ez egyenesen ocsmány” – sápítozik például a mellettem álló pár férfi tagja. Mi sem mutatja jobban, hogy ezek a képek még egy évszázad szexuális forradalma után is képesek kiváltani azt a borzongást, amellyel a korabeli finomkodó bécsi közönség fogadta őket. Más azonban úgy véli, hogy épp ezekben a húscafatként papírra vetett, genitáliákat agresszíven arcba toló és gyakran az enyészet kékeszöld színeiben játszó testekben nyer kifejezést az az életösztön és halálfélelem, amelynek direkt ábrázolásától kultúránk ma is visszaretten.

----------------------

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!