Érdemben tárja fel, mi formálta jellemét, attitűdjét és becsípődéseit. Az ő alapképe nem a fehér lovon Budapestet hódoltató hadúr, hanem az ízig-vérig monarchista tiszt, aki haláláig gyakorlatilag Ferenc Józsefnek (vagy annak az idealizált eszmének, amit a császárba látott) akar megfelelni; aki egy idealizált hadseregben – és annak idealizált becsületében – hisz; aki alapvetően nem érti a nemzetiségi problémát, hiszen hite szerint csak a Monarchia van és ebben az alakulatban feloldódnak a nemzetállamok (tengerészként magyarokkal, olaszokkal, horvátokkal, szerbekkel és csehekkel szolgál/dolgozik együtt); aki nem rendelkezik érdemi kapcsolatrendszerrel a háború utáni politika világában.

Hogy ez ellentmond mindannak, ami a két háború közötti valóságot jelenti? Nem véletlenül. Mert Horthy szinte véletlenül lett hadseregparancsnok. A kormányzói tisztség bevállalása már tudatos döntés – de rendszerét így is csak részben igazítja a realitásokhoz.

Szisztémájának három alapköve a vallás, a revizionizmus és a hadsereg. Az egyházak támogatása emeli olyan erkölcsi talapzatra, aminek következtében kvázi királyként fogadja el a nép.

A revizionizmus az az eszme, amivel egységben tudja tartani a nemzetet és politikai osztályt, a kovász, amivel egységesíteni tudja a társadalmat.
És a „szentháromságból” ez volt az egyik hiba – noha tudván tudta Horthy, hogy a revizionizmus nem járható út, nem térhetett le róla, mert akkor elveszti támogatottságát.
És ennek érdekében drámai következményeket vállalt be: a zsidótörvényektől a Don-kanyarig.

A második hiba pedig a hadsereg kezelése volt: még 1943-ban is ferencjóskás erkölcsi szónoklatokat tartott a főtiszteknek – és nem vette észre, hogy a sereg menthetetlenül német- és nácibarát lett.

Olyan ez a könyv, mint egy üdítő fuvallat az áporodott Horthy-sablonmagyarázatok között, tárgyszerű, nem relativizál: legyen szó a legendás bajuszáról vagy egy ország pusztulásáról.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!