Három nő él a társadalomtól elvonultan a Fogasház nyirkos pincéjében, posztapo kaliptikus környezetben. Önként választották a magányt, hogy minden bűntől mentesek maradhassanak. Szodo ma után – ahogy az Ágens Társulat képzeli.
A három nő – a leírás szerint anya, lánya és a sógornő, bár erre a színpadon semmilyen utalás nem történik – lemondott a szexualitásról, mégis egész nap fallikus répát pucolnak, hiszen minél jobban megtagadunk magunktól valamit, annál többet gondolunk rá. A meghámozott répákat aztán lenyomják egymás torkán, valamiféle biopornófilmet imitálva, de az sem kizárt, hogy ezzel kasztrálják szimbolikusan a bűnös férfinemet. A fiatalabb lány babakocsin tologatja a zöldségeket. A második nő énekléssel töri meg néha a csendet, míg a harmadik írásba fojtja bánatát. Aztán mégis betoppan az életükbe a Férfi.
Dramaturgiailag nincs különösebben alátámasztva, hogy miért és honnan, egyszer csak ott terem. A répán tartott nők természetesen könynyen elcsábíthatók. Ketten behódolnak a férfinak, de a harmadik egyenrangú szerelemre vágyik, nem engedi, hogy a férfi ura és parancsolója legyen. A férfi aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik, a nők pedig tovább hámoznak. A darab különböző szerzők idézeteiből áll össze, Euripidésztől elkezdve Strindbergen át Nick Cave-ig, de az egyes részletek megrekednek a mondatok szintjén, nem alkotnak koherens szöveget. Az egyhangúságot és a kényszerességet a szövegek és a mozgássorok ismétlődése váltja ki, de valahogy mindkettő a szereplők magánügye marad. Mintha az utópiába csomagolt feminista kritikát látnánk: a nők még nem önállósultak, hiába kezdtek el leválni a férfiakról. Függetlenségüket csak a felszínen őrzik, de egy domináns hím mellett szexuális tárgyakká válnak. Csak az a kérdés, hogy ez miért probléma. Vajon nem ez az élet alapvető rendje?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
