Taníthatna gyermekeket, akik azzal a szigorú atyai ukázzal érkeznek hozzá, hogy „fiam, ne legyél mamlasz, ne bőgj, nem állhatok mindig mögötted. Védd meg magad, nem bújhatsz örökké anyád szoknyája mögé.” Vagy nem is!
Inkább a sötétedés után hazafelé siető hölgyeket okíthatna, hogy múljon a szorongásuk, ne pislogjanak folyton hátra, hogy az a rossz képű alak, aki már a metrón szemérmetlenül bámult rá, s aki a kijáratnál a nyomába szegődött, s hiába igyekszik, lerázni sehogyan nem tudja. Mindenre késznek lenni, talán erre van most a legnagyobb igény. És hősünk ezekben a tudományokban otthonosan mozog, Fodor-Lengyel Zoltán cselgáncsozott, a csípő- és válldobást, a fojtást, leszorítást jól elsajátította, rutinból ma is tudja. Lehetett volna élsportoló, s most akár edzőként, oktatóként élhetne. De nem lett, mert ifjan elhagyta a tatamit. Sokat köszönhet a cselgáncsnak, tud ügyesen esni, és gyorsan talpra állni, ezek nélkül ma már semmi sem sikerülhet.
Lehetne netán viseltes, örökké krétás ujjú zakóban, rosszul fizetetten, a nemzet napszámosaként oktathatna történelmet. Mert Fodor-Lengyel Zoltán az ELTE magyar-történelem szakán is tanult, róla csak az idő dönti el pályaválasztása okán: vele veszítettünk egy képességes tanárembert, vagy nyertünk egy világpolgár festőművészt? Magyar festőművészt pontosabban, ezt mindig hozzáteszi.
Hiába is, hogy a spanyolok nagy igyekezetükben, hiszen olyan régen él már náluk, azt hiszik róla, ott is született, a művészantológiájukban legalábbis F. L. Zoltán néven spanyol festőként katalogizálták. Ezzel a tettel jó kis vitát gerjesztve magukra haragították a franciákat, mert hát ott tanult, ott fedezték fel, ott volt évekig galériatulajdonos. Ezért őt „echte” franciának mondják, írják, hirdetik. Hanem ő, ha néha oly’ nehéz is, akkora erő is kell hozzá, őrzi a gyökereket, nem feledi, honnan is indult.
Fodor-Lengyel Zoltán – egyszerűség okán innentől F. L. Zoltán, hiszen munkáit a kezdetektől így szignózza – 1963. március 1-jén, Budapesten született. Tízéves alig múlt, amikor Fischer Ernő festőművész magántanítványul fogadta. Érettségi után, rátört az érzés, eddig megvolnánk, de hogyan tovább? – Óvatos duhajként azért beiratkoztam az ELTE magyar-történelem szakára. A tanár úr pedig szerzett a nevemre egy meghívó levelet, fogtam a bőröndömet, szereztem száz dollárt, s meg sem álltam Párizsig – emlékezik.
S miért éppen Párizs? Vonzotta a város, az ottani pezsgő élet, és persze a Sorbonne Egyetem is, ahova a grafikus szakra beiratkozott. Hogyan élt? Ma már úgy tartja, tisztes szegénységben, festékre alig, vacsorára sokszor nem futotta, de aki tudja, mit akar, az ilyen apróságon nem akadhat fenn. Első kiállítását húszévesen hol máshol, mint Párizsban nyitotta. (Azóta túl van a százhetvenedik tárlaton: munkáit Ausztriában, Németországban, Belgiumban, Svájcban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Oroszországban, az Amerikai Egyesült Államokban és persze Magyarországon többször is láthattuk.) Nem kellett sokat várni a sikerre, azonnal felfedezték: a Sorbonne első éveseinek vizsgamunkáit bemutató tárlaton F. L. Zoltán jó eminensként három képpel is szerepelt.
– Van még otthon néhány képe? – kérdezte tőle egy izgatott francia úr.
– Akad néhány – szerénykedett F. L. Zoltán.
– Behozna néhányat a jobbak közül a galériámba?
– Holnap reggel ott vagyok – felelte, és másnap 18 munkájával beállított a Galeria Art 3000 kiállítótermébe. Zavarban lett volna, ha újabb képeket kérnek tőle, nem is volt több, de a tulajdonos így is roppant elégedett volt a látottakkal. Kiállítást nyitott a munkákból, az első képet az első nap Jacques Chirac, későbbi francia elnök, Párizs akkori polgármestere vette meg. Egy hét alatt az összes kép elfogyott, így egy vastag boríték, és exkluzív szerződés várta, és az a biztatás, mindegy, hogy mit, csak alkosson.
Megfogadta a tanácsot, nemcsak festett, de grafikákat készített, lemez- és könyvborítót, színpadi díszletet tervezett. Milyen sikerrel? Három évvel később már a galéria társtulajdonosa, művészeti vezetője, egyben divatos, keresett művész lett. És máig legfiatalabb alkotóként egészen pontosan 25 évesen, 1988-ban a festők Oscar-díját, a Nemzetközi Goya Nagydíjat vette át. (Apró különbség a két díj között, ebből évente csak egyet osztanak ki az ítészek.) Bár minden – lakás, galéria, műterem, barátok – Párizshoz kötötte, kiszeretett a városból. Csak munkahelynek érezte, mert szerinte felhígult, eldurvult, közönséges lett, elveszítette a varázsát. Az újabb kihívást keresett, s azt Spanyolországban találta meg. Igaz, vallja meg, a madridi költözésben segített a szerelem. Az angol, német, olasz, és francia mellett spanyolul is jól beszélt, Madrid hamar befogadta, gyorsan új egzisztenciát teremtett, nem túlzás itt is ünnepelt festő lett. Ezernél is több művet számol, a spanyol Királyi Képzőművészeti Akadémia akadémikusa, egyetlen kortárs magyar festőként munkáit több magyar múzeum vásárolja. Tíz könyve, száznál is több kiadványa jelent már meg.
A művészetet az emberekhez, ki az utcára vinné, ezért is hozta létre a kortárs spanyol-magyar alapítványt, a Fundación Apoyo el Arte-t. Életéről több televíziós dokumentumfilm készült.
Májusban, amikor a Puskás Ferencről, Öcsi bácsiról készült munkáját régi gyűjtője, barátja, a Real Madrid volt gólfelelőse, most igazgatója, Emilio Butragueno a Santiago Bernabeu Stadionban bemutatta, és a képet a sztárcsapat múzeumába vitte, nem túlzás, még a vízcsapból is ő folyt. A mi kedves Panchónk szinte él a képen, ahogy a labdába rúg, látszik az energia, az erő, ami jellemezte, amiért rettegtek tőle a kapusok, méltatta a képet a volt játékostárs, Enrique Pérez Pachín.
Ki ne örülne a díjaknak, az ilyen szavaknak? De F. L. Zoltán mégse ezekre a legbüszkébb, sokkal inkább arra, ha haza jön, a nagymamája várja. Amikor a nagymama az ünnepelt művész fejét megsimogatja, azt a mozdulatot F. L. Zoltán soha egyetlen díjért, elismerésért el nem cserélné.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
