Késett az interjúról. – Már jöttem volna, mikor az egyik fogvatartottal közölték a hírt: meghalt a kisgyermeke. Maradtam, ugye megérted? – szabadkozik. Persze, hogy megértem. De mit lehet annak mondani, aki a gyerekét siratja?
– A határokat meg kell húzni a páciensek és önmagunk között: nem lehet teljesen feloldódni mások problémáiban. A felgyülemlett feszültség levezetésére jó módszer a zenélés – mondja az egykori Ludditák formáció tagja, aki húgával alapította az együttest. A Ludditák 2000-ben alakult, Fiáth Titanilla egyetemista volt akkor. Majdnem megszűnt a Tilos Rádió, ez adta az első számuk alapötletét. – A Ludditák név előbb született meg, mint maga a zenekar. A csúcs az volt, amikor képzett zenészekkel léptünk fel, a Quimby, a Hiperkarma és az Üllői Úti Fuck tagjaival – meséli. – A szövegírást nagyon szerettem, viccnek vettem, lehetett kiabálni a mikrofonba, hülyéskedni, aztán jöttek a próbák, végigkísérhettem egy zeneszám megszületését. Minden nagyobb fesztiválon megfordultunk, aztán 10 év után alábbhagyott a lelkesedés. Tavaly októberben volt az utolsó koncertünk a Gödörben. A slam poetryben (egy modern költészeti stílus, amely leginkább élőben hatásos) valamennyire aktívak maratunk: legutóbb egy roma témájú rendezvényre készültünk hosszabb szöveggel.
A rapszövegek születésekor Titanilla szerint a lényeg a legkülönfélébb nyelvek, stílusok – nagyvárosi szleng, verssorok, börtönargó – összegyúrása úgy, hogy a több szótagos rímek és érdekes ritmikai megoldások mellett a mondanivaló se vesszen el. – Pszichológusként túl sok mindent nem adhatok ki, az összes érzelem nem látszódhat az arcomon, a koncerteken viszont pont az volt a lényeg, hogy minél több menjen kifelé, a közönség felé – hangzik a magyarázat.
„De a Fiáthok elve, hogy a tipográfiátok eleve nem mutat utat, hogy bólogat a mérleg nyelve. Pest megedzett, itt megjegyzed, hogy ha tetszett egy zene, max. egy lábjegyzetben a helye.” (Kisbetűs zenekarok)
Az ELTE-n pszichológia, magyar és kulturális antropológia szakokon végzett Titanilla hat éve foglalkozik felnőtt korú fogvatartott férfiakkal. 2004 és 2006 között Baracskán dolgozott, 2007-től pedig a Kozma utcai büntetés-végrehajtási intézetben, három pszichológus munkatársával együtt. Véleményeket ír, első interjúkat készít az új befogadottakkal, illetve egyéni eseteket és csoportos foglalkozásokat is vezet. Dolgozik a speciális körletekben, például az értelmi fogyatékosok és mentális betegségekkel küzdők számára létrehozott gyógyító-nevelő csoportban, illetve a kábítószerfüggők részére kialakított drogprevenciós részlegben. Kérdés nélkül mesél a munkájáról. – A krízishelyzetek időnként nagyon megrázóak, de ezzel meg kell küzdeni. Nagy eredmény, ha például egy agresszív, az indulatait kezelni nem képes ember dolgozni kezd vagy leérettségizik, vagy ha egy korábbi gyógyszerfüggő a saját lábára tud állni. Sokaktól kapok a szabadulásuk után képeslapot, megírják, hogyan alakul az életük.
Gyakori, hogy a fogvatartott ártatlannak tartja magát. Kezdetben nagyon bosszantott a hazudozás, de más nézőpontból is lehet értékelni mindezt. Elfogadhatóbb, ha a valótlanságokra, mint énvédő technikákra vagy önigazolásokra gondolunk. Ilyen esetekben már az is sikerélmény, ha ebből az állapotból eljut odáig, hogy elismerje a bűncselekményt. Voltak olyanok, akik a sértetteknek vagy azok hozzátartozóinak írtak bocsánatkérő levelet. A célokat nekik is és nekem is helyesen kell kiválasztanunk: ha túlzóak vagy irreálisak az elvárásaink, a végeredmény általában csalódás és feladás lesz.
„Mínuszban az ingerküszöböm, köszönöm, elköszönök és kiszököm, kiküszködöm magam, át a rácsokon, mint a kocsonya az utó-utó-karácsonyon, romlott a koponyám, hever a térdkalácsomon” (Mínuszban)
Pályája elején egy-egy fogvatartott levelén is elsírta magát. Mára megedződött. A büntethetőségi korhatár leszállítását nem tartja jó ötletnek. Úgy véli, a felnőtt fogvatartottak jelentős része figyelem- és magatartászavaros gyermek volt, akik számára kevés a megfelelő minőségű iskola és pedagógus. – A meggondolatlan magatartás azonnali megbüntetése azért sem célravezető, mert a gonosztevőnek címkézett gyerek megtanul rosszként gondolni magára, végül egyre inkább akként is viselkedik. Tita néhány éve megtanult lovári nyelven. Azt hitte, így könnyebb lesz kapcsolatot teremteni egyes elítéltekkel. Tévedett. – Voltak, akiknek az lett gyanús, hogy egy nem cigány pszichológus, megszólal lováriul. Már látom, hogy nem lehet valakit az akarata ellenére arra kényszeríteni, hogy azonnal bizalmat szavazzon másnak, csak mert érti az anyanyelvét. A lovári használata sokszor kéretlenül is azt a cigány identitást állítja előtérbe, amit a páciens esetleg nem szeretett volna a foglalkozás során kidomborítani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
