Hollywoodban ősz óta egymással szkanderezik a különböző díjakért ez a két alkotás, s a mögötte álló stúdiók és nehézsúlyú producerek pénzt, paripát nem kímélve mindent bevetettek a kampányba. A verseny akkora, hogy sokan azt várják, ami a Golden Globe-nál történt: a legjobb vígjáték díját A némafilmes, a legjobb rendezőét (a Hugóért) Martin Scorsese kapta, de a két film annyira megosztotta a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetségének szavazótáborát, hogy egy harmadik – Az utódok (Descendants) – vitte haza a pálmát a legjobb drámáért. Persze a Golden Globe estében könnyű dolga volt a két producernek: Harvey Weinstein (okosan) vígjátékként indította A némafilmest, Graham King pedig a Paramount áldásával drámában a Hugót, tehát a két film között csak a rendezésért folyt a verseny, s ezt a Hugo nyerte meg.

King és Scorsese mégis joggal érezte úgy, hogy a Golden Globe az Oscar-szavazóknak üzen: nem biztos, hogy a Hugo az idei legjobb. És az Oscaron már nincs két kategória a két film számára, mely tematikailag ugyanarról szól: mindkettő a filmművészet szerelmeseinek állít emléket. S most ugyanazon a jégen kell megugraniuk a tripla leszúrt Rittbergert.

Csakhogy a jó film megítélése legalább annyira szubjektív, mint a jó kűré, különösen, ha nem 10, hanem 6500 bíró pontszáma dönt, márpedig ennyi szavazó tagja van az amerikai filmakadémiának. S bár mindannyian szakemberek, és illő lenne félretenniük a szimpátiájukat, lojalitásukat és esetleges sérelmeiket, kevés olyan filmakadémiai tagot tudnék említeni, akinek pályája során ne lett volna pozitív vagy negatív élménye ezzel a két mammutproducerrel, akik sok szempontból hasonlítanak egymásra. Sem Weinstein, sem King nem először állna győztesként az Oscar-színpadon (sőt, partnerek is voltak a New York bandái című filmnél, amiért a forgalmazó Weinstein vitte haza az Oscart). Mindketten független producerek, akik önerőből grundolták össze a két rivális filmre szánt pénzt, még ha különböző módon is.

A zseniális szimatú Weinstein a tavalyi cannes-i fesztiválon csapott le A némafilmesre, amikor már sejteni lehetett, hogy a film haza fogja vinni valamelyik pálmát. Ezzel együtt pontosan tudta, milyen kemény fába vágja a fejszéjét egy fekete-fehér némafilmmel, amit ráadásul egy francia outsider rendezett és a szakma-közönség számára teljesen ismeretlen francia színészek játsszák a főszerepeket. Amikor a velencei fesztiválon viccesen megkérdeztem tőle, angolul vagy idegen nyelven némafilm-e A némafilmes, dühödten válaszolta: Nem mindegy? Az év filmje! És igaza lett. A film összes hendikepjéből erényt kovácsolt, és A némafilmes olyan szívmelengetően masírozott be a hollywoodi panteonba, hogy a két lábon járó filmlexikonként ismert Martin Scorsese hibátlan reputációja és a szakma iránti olthatatlan szeretete sem tudott nagyobbat tisztelegni a filmművészet klasszikusai előtt. Graham King viszont A-tól Z-ig maga finanszírozta a Hugót, tudván, hogy Scorsese számára az eredeti költségvetés csak fiktív összeg, amit soha nem szokott betartani. Amire King nem számított, hogy a rendező a filmre szánt pénz kétszeresét költi el, s ezzel komoly anyagi veszélybe sodorja a gyártó céget, ugyanis a Paramount Pictures csak a Hugo forgalmazását vállalta az ilyenkor szokásos szigorú feltételekkel. Szemben Weinsteinnel, aki már bőven pénzénél van, King számára az erkölcsi győzelemnél sokkal nagyobb a tét: a Hugónak vissza kell hoznia a ráfordítást, ha már profitot nem tud termelni. De erre csak akkor van esélye, ha a film megkapja az Oscart és ezzel a hátszéllel világszerte új életre tud kelni a mozikban.

King és Weinstein küzdelmét kik kajánul, kik fogcsikorgatva, kik pedig őszinte drukkal figyelik Hollywoodban, még azoknak a stúdióknak a vezető szakemberei is, akik filmakadémiai tagságuk révén tét nélkül szavaznak, mert nincs igazán a versenyben filmjük. De azok a stú­diók, amelyek beleszólhatnak a döntésbe, mindent elkövetnek, hogy A segítség vagy Az utódok elég szavazatot kapjon ahhoz, hogy megakadályozza valamelyik éllovas győzelmét. A színészkategóriákban az utóbbi hetekben még kevésbé megjósolható a verseny kimenetele. Meryl Streep (A Vaslady) harmadik Oscarja egészen biztosnak látszott, ám színészkollégái, a Screen Actors Guild (SAG – filmszínészek szakszervezete) tagjai néhány hete, az Oscar-díjat megelőző szokásos voksolásukon – Viola Davist, A segítség főszereplőjét választották a legjobbnak. S mivel a hollywoodi filmakadémia szavazóinak túlnyomó része is színész, a SAG-voksolás valószínűsíti, hogy az Oscart Olivia Spencer (legjobb epizódszínésznő – A segítség), Christopher Plummer (legjobb epizódszínész – The Beginners) és Jean Dujardin (legjobb főszereplő – A némafilmes) nyeri majd. A színészszövetség nem a legjobb film, hanem a legjobb filmszereplők együttesét díjazza, s a Hugo a jelöltek közé sem került be. Ennek ellenére mégsem A némafilmes, hanem A segítség lett a nyerő.

Küzdelmes Oscar-osztásnak nézünk elébe tehát, s ez alól maga a díj és a show sem kivétel. Tavaly belső nagytakarítást végzett a filmakadémia: a konzervatív ügyvezető igazgatót lecserélte egy liberális független producernővel, akitől az Oscar-gála teljes megújítását remélte. A show rendezőjének kiszemelt vagány kommersz direktor Brett Ratner azonban nem tudott dűlőre jutni a filmakadémia becsontosodott igazgatótanácsával, s vele együtt műsorvezetője Eddie Murphy is bemondta az unalmast. Így a parancsnoki hídon ismét a konzervatívok győztek, és Brian Grazer producer zászlaja alatt megint a jolly jokerre, Billy Crystalra hárul a kemény feladat, hogy poénjaival és (öregedő) bájával megmentse a rendezvényt. A show formája változatlanul kényszerzubbony: fakó mosolyú sztárok kötelességtudóan tapsolnak a győzteseknek még azokban a kategóriákban is, amelyek teljesen érdektelenek a jelenlévő és a képernyők előtt ülő nézők számára. Annyi vigaszunk marad, hogy kigyönyörködhetjük magunkat a szép ruhákban, a csillogó ékszerekben és abban, hogy ki-kivel ül, mert végül is majdnem mindegy, melyik művészetet pártolja Oscar. Az a fontos, hogy éljen a film!

Hollywood, 2012. február

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!