A várakozásoknak megfelelően bátor, nagyszabású, színes, hangos és izgalmas adaptációt készített A nagy Gatsbyből Baz Luhrmann, akárcsak annak idején Shakespeare Rómeó és Júliájából.
F. Scott Fitzgerald hőse, a semmiből jött és a ’20-as évek korlátlan lehetőségeit kihasználva a társadalmi ranglétra csúcsára felért Jay Gatsby ikonikus figura, magát az amerikai álmot testesíti meg, csillogó felszínével és sötét fonákjával együtt. Az extravagáns stílusú ausztrál rendező azonban sokkal inkább az időtlen szerelmi történetre összpontosított a tengerentúli irodalom egyik legkiválóbb alapművének feldolgozásakor.
Egykori Rómeója, Leonardo DiCaprio még mindig őrzi kisfiús sármját, de kellően lehengerlő a milliomos playboy szerepében. Gatsby csinosan kisportolt, rajong a pazar verdákért, az elegáns öltönyökért és a finom ingekért, ám a sztereotípiával ellentétben nem veszi körbe magát nőkkel, egy lányért rajong öt éve. Daisy (Carey Mulligan) azonban nem várta meg, míg hazatér az I. világháborúból és egzisztenciát teremt, hanem férjhez ment a dúsgazdag és jó családból származó, de arrogáns, nőcsábász Tom Buchananhoz (Joel Edgerton). Gatsby az árulásról tudomásul sem véve arra teszi fel az életét, hogy visszahódítsa szerelmét. Éjjelente a kastélya előtti mólón merengve nyújtja ki kezét a túlpartra elképzelt álom felé, és pazar partikat rendez, hogy felkeltse Daisy figyelmét.
A látvány és a filmzene orgiaként hat az érzékeinknek – különösen, ha 3D-ben és digitális hangminőségben ömlik ránk. Luhrmann és alkotótársa (egyben felesége), a díszlet- és jelmeztervező Catherine Martin a Moulin Rouge-t idéző, fényűző forgatagot kreált, melyhez Beyoncé, Jay-Z (a film zenei producere), a U2, will.i.am, Lana del Rey és még több mai sztár húzza a hol dübörgő, hol líraian lágy, jazzes elemekkel kevert slágereket.
DiCaprio klasszikus kisugárzása Clark Gable-t és Cary Grantet idézi, és kellemesen zavarba hozza a nézőt a nem egyértelműen ellenszenves férj szerepében Edgerton. Mulligan alakítása ellenben közömbös, a narrátort és Gatsby egyetlen barátját játszó Tobey Maguire pedig ásítanivalóan unalmas. A film mégis emlékezetes, grandiózus alkotás. Luhrmann épp olyan észbontóan kicentizte az időzítést a tragikus befejezésnél, mint a Rómeó és Júliában, de az álarcosbál és a híres akváriumjelenet is visszaköszön (ugyan üvegablakon át) Gatsby estélyén. A tőle már megszokott – és talán el is várt – harsány giccsel hibátlanul sorozza a nézőket, és találunk megkapóan finom részleteket is. Például a régi hollywoodi románcokat idéző, drámain kitartott nagyjeleneteket, mint mikor öt év után először, lélegzet-visszafojtva megpillantják egymást a régi szerelmesek.
Mégis lehet némi hiányérzetünk, hogy érzelmileg nem eléggé megnyerő az adaptáció. Nem drukkolunk szívből a főhősnek, hogy magányos álmodozóként legyőzze a tengernyi kiábrándultságot és az élvhajhász nihilizmust, és nem törik össze a szívünk, mikor Daisy újra elárulja. Nem biztos, hogy ez a film hibája, a mi korunk épp olyan szenvtelen és illúzióvesztett, mint az, amely bukásra ítélte Gatsbyt.
(Forgalmazza az InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!