Mintha Woody Allen írta volna valami gyorsító hatása alatt, úgy záporoznak az arcpirítóan szarkasztikus és szaftos poénok az Az a bizonyos első év című komédiában. A közönség a térdét csapkodva, harsányan nevetett, különösen azon, ahogy szénné alázzák a Hugh Grant-féle nyálas románcokat, Elton Johnt és még számos brit „klasszikust”.
A film ott kezdődik, ahol más romantikus komédiák véget érnek: a fehér ruhás, virágkoszorús, kerti sátras álomesküvőn. De már itt is kapunk egy baljós előjelet – a pap alig tudja kiköhögni az eskető szöveget. Natasa (Rose Byrne) és Josh (Rafe Spall), bár mindketten elragadó, szerethető karakterek, náluk különbözőbb párt egy világméretű lottójátékon se lehetne kisorsolni. A nő ambiciózus, munkamániás, a férfi álmodozó és rest. Josh a falra mászik attól, hogy Nat halandzsázza a dalszövegeket, Nat viszont a felhajtott vécédeszka miatt fordul ki magából. Ki nem állhatják egymás szociális tartozékait sem, ami nem csoda, hiszen Josh legjobb barátja, a lepcses szájú David (Stephen Merchant) az otromba beszólások fekete öves mestere, Nat megkeseredett nővére (Minnie Driver) pedig igazi energiavámpír, csak sajnálni tudjuk lábtörlőnek használt férjét.
Az ifjú pár kilenc hónap után már házassági tanácsadáson köt ki, de az őrült pszichológusnő (Olivia Colman) csak még jobban összezavarja őket, ráadásul feltűnik a színen Nat új ügyfele, Gus (Simon Baker), a vérforralóan dögös amerikai playboy, és Josh exbarátnője, Chloe (Anna Faris) is, aki ugyan csúnyácskának van álcázva, mégis jobban megdobogtatja Josh szívét, mint a felesége.
Bár a producerek azonosak, a komédia a Bridget Jones naplója és az Igazából szerelem hagyományait csak részben követi, inkább a Boratot és a Brünót is jegyző Dan Mazer forgatókönyvíró-rendező kézjegyét viseli magán. Mazer nem nyúlt messzire témáért, inkább a valóságban rejtőző abszurdumot igyekezett megragadni. Átlagos jeleneteket látunk egy házasság mindennapjaiból, persze brutálisan karikírozva. Már ezeken is remekül lehet szórakozni, hát még az olyan felturbózott helyzetkomikumokon, mint Faris és fehérmájú emberjogi aktivisták bizarr édeshármasa, vagy Baker grandiózus szerelmi vallomása a két megvadult fehér galambbal. A könnyfakasztóan kínos szónoklatokat vagy a szexista activityzést sem lehet kacagás nélkül kibírni, és egyik poén tromfolja a másikat, egy percig sem pihenhetnek a rekeszizmok. Szerencsére Mazer nem törekedett arra, hogy szimmetrikusan elvarrja a szálakat, színészei pedig, akárcsak az egész film alatt, bravúrosan szerepelnek a roppant faramuci, egyben megkapóan kedves zárójelenetben.
Bár elsősorban könnyed szórakozást ígér, a komédia néhány fontos tanulsággal is szolgál: ha olyan párt választunk, akivel a legtöbb dologban hasonlítunk, akkor is akad épp elég megoldandó nézeteltérés, míg az ellentétek vonzásán alapuló párkapcsolatok a legnagyobb energiabefektetéssel is jobbára csak addig működnek, míg még a szex is újdonság. A nászutas fotókat pedig soha, de soha ne vetítsük le az örömszülők előtt.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!