Miután a Gravitációról a Terminátor- és az Alien-filmek atyja, a 3D-próféta James Cameron kijelentette, hogy ez „minden idők legjobb űrben játszódó filmje”, joggal emelhetjük úgy 370 kilométer magasba a mércénket.
Az ember gyermeke című kultfilm rendező-forgatókönyvírójának, Alfonso Cuarónnak az új alkotása a futurisztikus látvány és az űrélmény tekintetében valóban túlszárnyal minden képzeletet. Nem hogy a komikusan pici makettekkel, fekete lepedő előtt elbábozott ős sci-fiket, de a számítógépek által dollármilliókból kreált mai mesterséges univerzumokat is sikerült „mindössze pár drót” segítségével felülmúlni, és a súlytalanság tökéletes illúzióját kelteni. Persze ezeket nem is érzékeljük, miközben az űrhajósokat játszó George Clooney és Sandra Bullock élő marionettbábúként himbálóznak előttünk a „semmiben”. Különösen a 3D (még inkább az Imax) vetítésen érezhetjük úgy, mintha mi is mellettük lebegnénk.
Csak azért fájhat a szívünk, hogy a filmre nem vihetjük el az űrrajongó gyerekeket, mivel olykor beúszik a képbe egy széttrancsírozott asztronautatorzó, és elhatalmasodik rajtunk a szorongás, mikor a főhősnő megállíthatatlanul pörög a súlytalanságban, és közben másodpercenként bemondják, hogy csökken az oxigénszint, már csak három százalék, kettő… De az űr már csak ilyen veszélyes üzem, nem is megy fel oda, akinek túl kedves az élete. Legfeljebb a küldetéstudatos félőrültek, vagy akiket már senki és semmi nem köt idelentre, mint a férfinevű és amazonkeménységű Ryan Stone kutatómérnök, akit Bullock játszik.
Óhatatlanul is összehasonlítjuk őt az Alien-filmek Ripley hadnagyával (Sigourney Weaver), aki nem csupán az első „tökös nő” volt az addig főleg férfiaknak, férfiakról szóló sci-fi zsánerében, de utat nyitott az erős, öntudatos filmhősnők következő generációinak is. Szkafanderben és buboréksisakban eleve kevésbé érvényesül a nőiesség, de az ilyen típusú karaktereknek még a gondolkodásmódja is olyan végletesen racionális, a fájdalomküszöbe pedig annyira irracionális, hogy nem csak a nemek, de az egész emberiség fölött állnak. Mégis mindig van egy Achilles-inuk, mint Stone hadnagynak, aki egy feldolgozatlan családi tragédia miatt nem tudja eldönteni, hogy megérdemli-e még az életet. Márpedig a menekülést segítő túlélési ösztön csak akkor működik, ha az ember élni is akar.
A film cselekményét és üzenetét tekintve sajnos nem ad többet, mint bármely unásig ismételt hollywoodi dráma. Clooney sem villantott többet a sármos reklámmosolyán kívül, épp csak Nescaféval meg Martinivel nem kínálta meg Bullockot, aki viszont talpraesetten helytállt, még ha szamárvezető is kellett neki a Szputnyik mentőkapszula elvezetéséhez, a sikkes indulásról meg a „parkolásról” már ne is szóljunk.
(Forgalmazza az InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!