Iszonytató utópiát vázol fel az Elysium – Zárt világ című sci-fi: 2154-re a megmérgezett, kizsigerelt Föld bolygó teljes felszíne úgy néz ki, mint Újdelhi külső.
A gettókban járványok és a bűnözés szedik áldozataikat, tragikusan reménytelen és értéktelen az élet. Eközben a lelketlen gazdagok az űrben, az Elysium nevű mesterséges bolygón az örök fiatalságban és luxusban lubickolnak, és egy figyelmeztetés után kilövetik a Földről illegális bevándorlókat szállító űrkompokat.
Először csak saját bőrét mentené Max (Matt Damon), mikor sokezernyi sorstársához hasonlóan az Elysiumra akar szökni, ám a magányos lázadóból akaratán kívül az egész földi emberiség megmentője lesz.
District 9 című első filmjével már komoly tekintélyt vívott ki magának – nemcsak a sci-fi-rajongók körében – a dél-afrikai Neill Blomkamp. Ezúttal rendezőként ügyesebb volt, mint íróként: forgatókönyve kiszámítható és párbeszédeiben is közhelyes, de második filmjének hangulata és látványvilága is elég különleges ahhoz, hogy másfél órán át fenntartsa a figyelmünket.
A speciális effektek elsőrangúak, és a mesterséges bolygó igazi dizájncsoda. Az emberi testekbe épített huzalozások, csatlakozók és fémbetétek nem csak izgalmasan néznek ki, de végig kíváncsian várjuk, mire képesek segítségükkel a szereplők. Erősen hat a nézők érzékeire a filmzene is: Ryan Amon éteri finomságú elysiumi dallamai megkapóan ellensúlyozzák a csúf jövőhöz remekül illő, agyzsibbasztó indusztriális zenei betéteket.
Damont lenyűgözően felspécizték, a testére épített fémszerkezettel félig ember, félig droid hős lett. Így meg tudta őrizni Max alapvetően szerény, szimpatikus, egyszerű személyiségét, viszont emberfeletti erővel küzdhetett a kissé túlnyújtott akciójelenetekben. Az Elysium 108 éves védelmi miniszter asszonyát alakító Jodie Foster maga a kortalan szépség és a megtestesült kifinomultság futurisztikus Armani-kosztümjeiben. Figurája árnyalt, nem egyértelműen sötét lelkű, neki is megvan a maga igazsága abban, ahogy az övéit védi a Földön uralkodó káosztól és nyomorúságtól.
A Max gyerekkori szerelmét játszó brazil Alice Braga természetessége üdítő, a főhős barátját és fegyverhordozóját alakító mexikói Diego Luna pedig elbűvöl bennünket hűségével és sebezhetőségével a „telepi” kemény fiú szerepében. A dél-afrikai Sharito Copley hátborsóztatóan vérszomjas, mint a Max megölésére küldött Kruger ügynök, a földi lázadók vezérét játszó brazil Wagner Moura még megjelenésében is Che Guevarát idézi, és a film végére embercsempész űrkalózból igazi szabadságharcossá növi ki magát.
A végletesen negatív utópiába ugyan nem szívesen élnénk bele magunkat, de ha belegondolunk, hogy lassan megvalósul a Mátrixban 15 évvel ezelőtt lefestett, virtuális világban folyó életünk, már nem is tűnik sci-fibe illő fantazmagóriának, hogy akárcsak az elysiumi polgárok, a jövőben mi is a fülünk mögé beültetett chippel tartjuk a kapcsolatot a világgal, és a rablók nem a házunkba, hanem az agyunkba akarnak majd betörni az értékeinkért.
(Forgalmazza az InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!