A Gettómilliomos Oscar-díjas rendezője, Danny Boyle a Sekély sírhant után újabb, meglepetésekkel teli, feszes ritmusú, hátborzongató krimiben csillogtatja meg tehetségét. A bűnügyi szál mellett különös szerelmi háromszög is kibontakozik a főszereplők között, de a pszichológia rajongói számára is izgalmas perceket ígér a hipnózis máig vitatott módszerét dramaturgiai eszközként használó Transz című film.
Főhőse, Simon (James McAvoy) egy londoni aukciósház alkalmazottja, aki épp Goya Boszorkányok a levegőben című híres festményének árverezésére készül, mikor felbukkan egy műkincstolvajbanda, élükön a francia gengszterrel (Vincent Cassel). A festménynek a káoszban lába kél, de nem a mackósok tüntetik el: egyedül Simon tudja, hol van, ám ő a rabláskor szerzett fejsérülés miatt amnéziában szenved. Ekkor jön a képbe a hipnoterápiával foglalkozó, gyilkosan szexis doktornő (Rosario Dawson), hogy előássa Simon elméjéből a festmény rejtekhelyét. Simon kiváló páciensnek bizonyul, mivel az emberiség azon öt százalékához tartozik, akik rendkívül könnyen hozhatóak módosult tudatállapotba, azaz transzba. A tudatot manipulálni azonban veszélyes kísérlet, mely tragikus következményekkel járhat – gondoljuk Thomas Mann Mario és a varázsló című elbeszélésére.
Akárcsak Boyle egy korábbi remek filmjében, a Trainspottingban, itt is a főhős narrációja vezet be a film világába. Pompásan szarkasztikus kiselőadást hallhatunk a művészettörténeti kitekintéstől a felbecsülhetetlen értékű műtárgyak védelmén át a műkincsrablás technikai részleteiig. Ám mielőtt még úgy éreznénk, hogy egy klasszikus brit gengszterkomédiába csöppentünk volna, Boyle sötétre és baljósra színezi a történetet.
Alighogy beindul a cselekmény, egy hátborzongató, szürreális lázálomban találjuk magukat, melyben az agresszió mellett a másik alapösztön, a szexualitás a legfontosabb mozgatórugó. A film annyiban hasonlít az Eredet című nagy sikerű sci-fire, hogy részben az elmében játszódik, de nem álomban, hanem a tudatban és főképp a tudatalattiban. A kutatóktól tudjuk, hogy agyunk képtelen különbséget tenni a valós és az elképzelt élmények között, és a Trainspottingot és a Sekély sírhantot is jegyző John Hodge, valamint Joe Ahearne remek forgatókönyvének hála, sokszor zavarba is jön a néző, hogy a valós eseményeket látja-e, vagy a képzelet szüleményét.
Mindhárom főszereplő lebilincselően játszik, Cassel ezúttal az érzelmesebb oldalát is megmutatja. McAvoy és Dawson jóval összetettebb, titokzatosabb karaktereket kaptak, akiknek motivációja nem csak a nézők előtt, de sokáig részben önmaguk számára is rejtély. Bár eleinte a legvalószerűtlenebb párnak tűnnek, kivételesen erős, és nem túlzás azt mondani, életveszélyes közöttük a vonzerő. Egymást érik a mindent átíró fordulatok és a drámai hajtűkanyarok, végig olyan magasfeszültség mellett, hogy aligha lehet békésen kukoricát majszolni közben, de jó eséllyel még inni is elfelejt a néző.
(Forgalmazza az InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!