A színházi taps nem velünk született reagálási forma, pusztán társadalmi konvenciókon alapul. A klasszikus görög színházban a közönség igazán szabadon nyilvánította ki véleményét: „silány” darab esetén hangos közbekiabálással zavarták az előadást, és minden mozdítható tárgyat a színpadra dobáltak (mint Euripidész Phaidrájának első athéni bemutatóján), de taps helyett még talpukkal dobogtak a földön.
A római színházban az előadás mindig a „Valete et plaudite!” (Ég veletek és tapsoljatok!) mondattal zárult. Ilyenkor a fizetett közönség a hüvelyk- és középső ujjának pattogtatásával, valamint tógájának lebegtetésével jelezte tetszését. Később Aurelianus császár alatt szalagok és kendők lobogtatása jött divatba.
A szónoklatok megtapsolása először a templomokban terjedt el a 4-5. században, különösen Spanyolországban, addig őseink csak ritmusütésre és az állatok elriasztására használták két tenyerüket. A tapsolás eredetét a történészek mégis az 1473-as kolera- és pestisjárvány idejére datálják, amikor a betegek ezzel jelezték jártukban-keltükben, hogy fertőzöttek, amit Chaucer is megemlít a Canterbury mesékben.
A taps színházi pályafutásáról először a franciáknál olvashatunk. Egy 16. századi francia költő, Jean Daurat előre felvásárolt számtalan jegyet a darabjára, és fizetett a tapsolóknak. A taps lassan elterjedt színházi berkekben is. A közönség szigorú volt, és kizárólag akkor verte össze tenyerét, ha tetszett neki az előadás, ezért 1820-ban az operarajongó Frédéric Sauton irodát nyitott Párizsban a klakk (fizetett tapsolók) megszervezésére. A klakk után pedig a közönség se akart lemaradni. Így született meg az udvarias, jól nevelt, megbízható és kiszámítható taps.
A 20. századi totális diktatúrák még tovább mentek. Rájöttek, hogy egy ember tapsa mindig felforgató, hiszen váratlanul és élesen ragadja meg, nagyítja fel a pillanatot, míg a kollektív taps lelassítja és elnyújtja azt, ezért vezették be az egyenletes tapsot. Az egyentaps legtöbbször a közöny és az értetlenség megnyilvánulása, hiszen gondolkodást nem igényel, puszta mechanikus beidegződés. Az ütemes taps a vastapsból alakult ki, ami eredetileg a darab végén leeresztett vasfüggöny előtt meghajló színészeknek szólt.
Nagy Imre már 1949-ben szóvá tette a pártélet eltorzulásának jelenségei között: „Az utóbbi időben falusi pártszervezeteink munkájában is mind általánosabbá kezd válni a külsőségek eltúlzása, a nagy hűhó, a túlzásba vitt, vég nélküli ütemes tapsolás”.
A hosszas taps szűnni nem akaróba megy át, majd zúgóvá válik némi élénk tenyérösszeveréssel tarkítva, aztán a fergeteges tetszésnyilvánítás viharosba fordul. Ez egyre erősödik, és a dörgő tapsvihar a lelkes tomboláson keresztül feldübörög, míg végül kitör az ováció, és mindent elsöpör a tapsorkán.
A posztkommunista országok közül egyedül nálunk maradt meg az ütemes taps szokása, főképp színházban: se ováció, se állva ünneplés, se kifütyülés. A színész nem kap valódi visszajelzést, a kötelező hármas visszatapsolás csak igen ritka esetben változik valamilyen irányba.
Peter Brook angol színházcsináló Az üres tér című alapművében figyelmeztetette a nézőket, hogy a csönd néha több a tapsnál. „Inkább legyen zavart csend, mint kényszeredett, ütemes taps.” Mintha kifejezetten a magyar színházba járóknak címezte volna. A taps ugyanakkor fontos, és nemcsak az elismerés miatt. A közönség ezzel jelzi, hogy komolyan vette a játékot.
Ha az előadás véget ér, vissza kell térnünk a valóságba, ami nem mindig könnyű. Ezzel a gesztussal megtörjük a bűbájt és elűzzük a démonokat. Ütemes tapssal? Minden valamirevaló ördögűző kacagna ezen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
