Fókuszban a kisember

Ötödször startolt el a Nemzetközi Színházi Fesztivál, a MITEM a Nemzetiben. Most tart körülbelül a félidejénél, és több szempontból is igen változatos képet mutat. Míg az oroszok erős képiséget, a németek puritanizmust hoztak, a szírek húsbavágó életélményük önreflektív megjelenítését. Közös pont mégis volt: többnyire antihősöket láttunk, kisembereket főszerepbe kényszerülni.

Valerij Fokint csupán ihlette Hašek klasszikusa, ürügyként szolgált, hogy egy háborúellenes kiáltványt tehessen a színre. És bár remek formaérzékkel teszi ezt, mégsem igen lép túl a sztereotípiákon. Fokin erős, látványos, de nem túl eredeti képekkel komponál. A felülről belógatott kerekes szék azonban, amiben a szentpéterváriak nyitóképében Švejk a többiek közé érkezik, a megduplázott/triplázott tehetetlenséggel valóban emlékezetes szimbólum.

A litván Rimas Tuminas is képekbe, szimbólumokba fordítja Oidipusz történetét. A legmeghatározóbb jelkép a magát a sorsot megjelenítő óriáshenger, amely hol felemel, hol agyonnyom, vagy épp mélybe taszít. Könnyen kódolható, mégis kifejező és jól működő kép. A többiről ez nem mindig mondható el. Oidipusz maga hófehér ruhában a makulátlanságot jeleníti meg. Az őt alakító színész (Viktor Dobronravov) multifunkcionális: ha kell, szaltózik, ha kell, szaxofonozik.

Játékában azonban maximum ennyi a modernség. A színészi játékstílus itt meglepően archaikus. Legélőbb még a kar, melynek tagjai jólesőn sokfélék, és amit a Görög Nemzeti Színház művészei adnak – így lesz kétnyelvű a moszkvaiak előadása. A  vezetők itt már meg sem érthetik a figyelmezők s a nép szavát.

Az oroszok markáns ellentéte volt a németek szikár, radikálisan minimalista A kaukázusi krétaköre. Lenyűgöző, amilyen puritán célirányosan nyúlnak anyagokhoz és öntik formába azokat. Igen intenzíven tud hatni ez a lényegre való lecsupaszítás, miközben persze megvan az a veszélye is, hogy monotonná, egysíkúvá tesz. Amilyen elementáris hatással bír kezdetben a Gruséra koncentráló, üres térben előadott, majdnem monodrámaként működő előadás, úgy Michael Thalheimer rendezése a második felére már kevésbé tud magával húzni. Még akkor is, ha Stefanie Reinsperger mindvégig intenzíven és karakteresen létezik a színen. A Berliner Ensemble rendezője ráerősít Gruse antihős voltára Reinspergerrel, és a drámát megfosztja a kerettörténettől és Paul Dessau songjaitól, ezeket egy narrátorra és egy szál elektromos gitárra cseréli.

Ezt az elegáns minimalizmust képviseli a színház monodrámaként előadott Bádogdobja is, Niko Holonics remeklésében.

Az emigrált szír író, Mudar Alhaggi műve, a Szerelmed tűz szintén háborúról szól, csak épp a női oldalról: a lélekőrlő várakozást, aggódást és magányt látjuk. Ezek a hétköznapi nők egy helyben topognak, bezárva egy lakásba. A realista dráma fokozatosan válik posztmodernné: színre lép maga a szerző, a szereplők meg önálló életre kelnek, majd vitába keverednek az íróval, s számon kérnek rajta egy s mást. Például a drámát és a drámaiságot. Mert borzalmak és halál helyett itt a végeláthatatlan, tétlen várakozás unalma és monotonitása az úr. Alhaggi többször újra is kezdeti a jeleneteket. Olykor meg egyenesen abbahagyja drámáját: nem tudok koncentrálni, nem tudok józan lenni, mert akkor szembesülnöm kellene a fájdalommal – mondja. Mennyivel tisztábban tükrözi ez az elnémulás a fájdalmat, mint egy jól felépített szöveg s bárminemű kép. Pedig Rafat Alzakout rendezésének effektjei is igen érzékletesek.

Elmenni – maradni alapvető vitatéma a színen. Egy biztos, a változásnak belőled kell jönnie. És ha a körülmények változnak, nem élheted már ugyanazon rutin mentén mindennapjaidat. Az előadásban, a szögesdrótok közepette is, végül győz a remény.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!