A kosztümös klasszikusok brit mestere, Joe Wright és forgatókönyvírója, az egyik legkiválóbb kortárs drámaíró és dramaturg, Tom Stoppard olyan bódító bájjal, pompával és szenvedéllyel álmodta újra a világirodalom egyik legszebb és legmegrázóbb szerelmi történetét, Tolsztoj Anna Karenináját, hogy azt kívánjuk, bárcsak ezúttal ne érne tragikus véget.
A századfordulós Szentpétervár franciásan elegáns, nyüzsgő cári udvarában Anna (Keira Knightley) balszerencséjére akkor ismeri meg élete nagy szerelmét, mikor már feleség és anya. Mikor a bálon megpillantja a vonzó ifjú katonatisztet, Vronsky grófot (Aaron Johnson), azt hiszi, senki más nem veszi észre vonzalmukat. Hiszen ők csak egymást látják, körülöttük szó szerint megáll még a táncolók forgataga is. Jóval idősebb férje, Karenin (Jude Law) bár jóravaló ember, unalmas és merev. Érthető, hogy Anna elgyöngül a nála fiatalabb, tüzes Vronsky ostromától. Csakhogy gyermeke fogan a viszonyból, és bár a „szent ember” Karenin nem válik el tőle – így Anna továbbra is vágyai szerint, de neve védelmében élhet –, a társadalom, és főképp a képmutató arisztokrácia megvetését és kiközösítését nem kerülheti el.
Wright az Értelem és érzelem, illetve a Vágy és vezeklés után harmadszorra osztott főszerepet Knightleyra, aki nem csak szépséges a frivol férjes asszony szerepében (az arca is kikerekedett, amitől minden vonása lágyabb), de bátran mutatja meg Anna sötét oldalát, akit a szerelemféltés, a társadalmi számkivetettség, a szégyen és az elhagyott gyermeke utáni vágyódás a morfinizmus szakadékába, majd végül az öngyilkosságba taszít. Greta Garbónál élettelibb, Sophie Marceau-nál légiesebb, Vivien Leighnél szenvedélyesebb Anna – az orosz kritikusok is csak abba tudtak belekötni, hogy orosz asszonyságnak túl gebe. Bravúros a koránál húsz évvel idősebbnek tűnő Law is, míg Johnson üresfejű szépfiú maradt, az Anna bátyját alakító Matthew MacFadyen is lejátszotta.
A film nem oroszos, sem franciás, sokkal inkább olaszos hangulatú, mint egy (víg)opera, és azt az illúziót is kelti, mintha vágások nélkül, egy forgószínpadon játszódna. Egyes jeleneteket mintegy brechti elidegenítő-effektusként bekeretez a szkéné, máskor a zenekari árokba vagy kulisszák mögé néz be a kamera. A végkifejlet felé haladva pedig egyre sebesebben és szédítőbben forog velünk a színpad, mintha a szerelmesek egymást és közvetlen környezetüket is felemésztő szenvedélyének örvényét szimbolizálná.
Dario Marianelli Arany Glóbuszra és Oscarra is jelölt filmzenéje épp oly magával ragadó, mint a látványosan koreografált, kecses báli táncok, és a korabelinél bizonyosan pazarabb ékszerek, frizurák és abroncsos ruhák. Nem csak Tolsztoj, de Stoppard is jól érti az emberi természetet. Forgatókönyvében nincs fölösleges szó, és a realista nagyregényt tiszteletben tartva, a Szerelmes Shakespeare-hez és a Rosencrantz és Guildenstern halotthoz hasonlóan lebilincselő és eredeti drámát írt, mely nem csak a hasonló élethelyzetet átélt nézőket bűvölheti el.
(Forgalmazza a UIP-Duna Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!