Aki dolgozott vele, csak szuperlatívuszokban beszél róla. S mivel Jodie Foster hároméves kora óta forog a kamera előtt (és mögött), nyugodtan mondhatjuk: egész Hollywood. A filmszakma szinte összes jelese rendezte és játszott vele, járt a Sorbonne-ra, lediplomázott irodalomból a Yale-en, begyűjtött két Oscart, szült két gyereket és gondosan elkerülte, hogy kikezdjék férfikerülő magánéletét.

 
A depresszióimat nem söpröm szőnyeg alá

Új filmjében (Hód), melyet a cannes-i fesztivál versenyen kívül mutat be, saját magát is rendezte. Foster néhány nappal ezelőtt adott exkluzív interjút a Vasárnapi Híreknek.

– Hányadszor utazik Cannes-ba?

– 12 éves voltam, mikor Aranypálmát nyertünk a Taxisofőrrel… életem első Cannes-ja! Ezt elég nehéz felülütni. Versenyben azóta sem voltam, csak a vásáron vettem részt a filmjeimmel. És még egyszer jártam ott. Valami díjat adtam át… már nem is emlékszem.

– 15 éve rendezett utoljára. Miért várt ilyen sokáig?

– Nem rajtam múlt. A Flora Plum című filmemből két héttel forgatás előtt húzták ki a dugót. Még kétszer nekifutottam, de mind a kétszer szétesett… Szültem két gyereket, ügyködtem a cégemmel, elvállaltam pár szerepet. Nem vagyok könnyű rendező, mert csak arra vállalkozom, amiben hiszek, és ezeket a filmeket a legnehezebb lábra állítani.

– Főleg, ha olyan ellentmondásos, saját kettőségével küzdő színészre bízza a főszerepet, mint Mel Gibson.

– Nem vettem zsákbamacskát. Olyan színészre volt szükségem, aki még a holtat is életre galvanizálja a tehetségével. Gibson könnyed, csipkelődő humora és tragikusan drámai mélysége páratlan kombináció, és az ismert okoknál fogva nem kellett sokat értekeznünk a figuráról. Centire értette, hogy ez a fickó mennyire szégyelli magát, hogy ekkora csalódást okozott magának és minden vágya, hogy kilábaljon a kátyúból. Tudtam, hogy ezt Mel nemcsak érti, hanem… mit szépítsem, évek óta ezzel küszködik, nagyon sokat rágódik rajta. Milliószor kitárgyaltuk.

– Nyilván önnel is előfordult, hogy megkérdőjelezte magát.

– Úgy négyévente szoktam, szinte már rutinból. Nem véletlen, hogy mind a három rendezésem a lelki válságról szól. A depresszióimat nem söpröm szőnyeg alá, nem vezetem le teniszezéssel, hanem kivesézem, és mindig bölcsebben jövök ki belőle, mint ahogy belementem. Minden, amit erről tudok, benne van a Hódban. Egy középkorú ember legnagyobb kérdőjele, hogy élni akar-e még, vagy megadja magát annak, hogy úgyis meghalunk. Két évet adtam az életemből ennek a filmnek, és azt kell mondjam, az összes figurája egy kicsit én vagyok.

– A Hód a félelmeinkről és a fóbiáinkról szól, elsősorban arról, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint a szüleink.

– Amiben az a komikus, hogy minél gyorsabban futunk előlük, annál hamarabb futunk beléjük. Nekem az anyám a legnagyobb fóbiám, aki büszkén vallja, azért szereti a magányt, mert egyke volt. Mivel apa nélkül nőttem fel, az apakérdés a másik fóbiám. Anyám egy életre belém plántálta a rettegést, hogy egyedül fogok megöregedni.

– A rendezői stílusa egyetlen amerikai kollegájához sem hasonlítható. Kitől tanult, kitől csent, kit vall mesterének?

– A kamera túlfeléről jövök, tehát eleve mindent másképp látok és mindenhez másképp nyúlok, mint a tanult rendezők, és nem jártam filmművészetire. A többi ösztönösen adódik a filmélményeimből. Nekem is világos, hogy csak a témaválasztásom amerikai, és inkább európai szemmel látok. A szemléletem – jobb szó híján – melankolikus. Szeretem a francia új hullám egzotikumát, nem szeretem, ha látszanak az elvarratlan szálak. A karakterek fontosabbak, mint a technikai virblik és a zeneválasztás kulcskérdés. Vállalom, hogy szerzői filmet csinálok.

– Amikor ön volt huszonéves, a sajtó sokkal szelídebben bánt a világsztárokkal. Ha ma lenne pályakezdő, hogy birkózna meg vele?

– Sehogy. Sokat beszéltünk erről Gibsonnal, és mind a ketten oda lyukadtunk, hogy ebben a mai médiaklímában valószínűleg egyikünk se lenne színész. Nem érné meg.

– Gibson szerencséje, hogy olyan lojális, áldozatkész barátai vannak ebben a városban, mint ön.

– Kölcsönös. Egyik reggel kiszaladtam a kapuhoz az újságért. Nem figyeltem oda, tiszta erőből belerohantam egy fába. Fogtam a fejemet, dőlt belőle a vér, megszólalt a telefon. Mel hívott, mondom, patakokban folyik a vérem… Még szinte le se tettem a kagylót, már ott is volt. Hozott valami tibeti cuccot, rákente a fejemre, bekötözte, leragasztotta. Mint egy doki. Ha hajnal háromkor történik, ugyanígy rohant volna. Ő is tudja, hogy eldobnék mindent és futnék, ha kell. Ami most történt vele, vagy inkább úgy fogalmazok, amit okozott magának, annak megissza a levét. Én így fogadtam el, szőröstül-bőröstül.

– Amit nem biztos, hogy mindenki jó néven vesz öntől.

– Ez nem érdekel. Csinálom, ahogy helyesnek látom. Nem másoknak, hanem magamnak akarok megfelelni azzal, ahogy bizonyos dolgokban döntök, és a kapcsolataimban viselkedem. Mel elég okos ahhoz, hogy tudja, momentán nem az a tét, kap-e még szerepet az életben, vagy sem, hanem az, hogy gatyába rázza magát egészségileg, és felelősséget vállaljon a családjáért meg a gyerekeiért. Meg hogy kijózanodjon. Minden más utána jön. Anyám mondogatta, mikor kicsi voltam, hogy mindig az a legjobb döntés, amit a szíved diktál. Csak nem biztos, hogy a legnépszerűbb.

– Ehhez tudni kell megbocsátani is, ami ebben a szakmában és ezen a szinten nem kis feladat, kivéve, ha szívből jön. Mennyire képes rá?

– Néha könnyen, máskor nehezebben. Kicsit úgy vagyok vele, mint Meredith a Hódban, mikor azon eszi magát, miért nem lehet minden megint úgy, ahogy volt? Hát azért, mert minden és mindenki változik. Pont az a trouvaille, ki mennyire tud megbirkózni vele, hogy kövesse. Aki tényleg szívből él, tudja, hogy az élet olyan, mint a libikóka. Csak akkor jutsz magasra, ha odalent is kibírod.

 

Los Angeles, 2011. április

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!