Díner Tamás amolyan békebeli rajongó típus. Schäffer Erzsébet egy évekkel ezelőtti cikkében azt írta róla, hogy ő az utolsó magyar sármőr, aki minden egyes gesztusával – így a fotóival is – letűnt világot keres, melyben a férfi az férfi, a nő az nő, a munka szenvedély, a fényképek pedig beszédes hangulatok. Egyetlen kattintásban benne van az elkapott pillanat esszenciája. Egy fénykép nem puszta látvány, nem egyszerű vizuális kalandozás a fények és árnyékok, a világosak és sötétek, a színek és feketék birodalmában. Egy fénykép mesél, emlékezik, hidat ácsol múlt és jelen, a fotós és a témája között. Akár címek nélkül is. Merthogy Díner Tamás fotográfiáinak nincsenek címei – magukért, magukról, készítőjükről beszélnek.

A 60-as évek végén kezdődött az egész, amikor egyik barátja, Ráth László megkérte Dínert, menjen el vele a Metró Klubba, Bajtala János koncertjére fotózni – Ráth kattintott, Díner Tamás pedig, hogy beengedjék ingyen, az előkelő „vakutartó” szerepébe bújt. Hallgatták a zenét és közben néha exponáltak is, s mivel a képek jók lettek, Bajtala pedig nem sokkal később megnyerte a Magyar Rádió jazzversenyét, igényt is tartott rájuk a rádió, persze megfelelő honoráriumért cserébe. Sőt elküldte a fotóst és a vakust egy jazzhétvégére fotózni, ahol

miközben fényképezték a hangbeállásokat, végérvényesen beleszerettek a jazzbe. Jöttek egymás után a koncertek, s egy idő után Díner Tamás azon kapta magát, hogy már nemcsak a vakut tartja, hanem egyedül készíti a felvételeket. Aztán 1968-ban elkezdődtek azok az Erkel színházas nagy jazzkoncertek, melyekről ma talán a Díner-kiállítás fekete-fehér képei tudnak a legszebben mesélni. Ugyanis nem egy egyszerű fotós, hanem egy magát a bennfentességbe fényképező rajongó készítette őket, hangbeállásokon, koncertek szünetében, közelről, a zenét is értő módon. Az első vendég Ella Fitzgerald volt, akit a szellemi arisztokrata Oscar Peterson követett.

Egy alkalommal, a délutáni próbán telekattintott filmmel a fotós hazarohant házi minilaborjába, előhívta a felvételeket, s száguldott vissza az Erkel Színházba, hogy este már oda is adhassa a Petersonportrét a mesternek. Odamerészkedett a muzsikushoz, átnyújtotta a fotót, melyre Oscar Peterson köszönöm helyett egy dedikálással reagált. Visszaadta a képet Dínernek, aki annyira megilletődött a magától értetődő gesztustól, hogy aztán már meg sem próbálta elmagyarázni a zenésznek eredeti szándékát – a kiállításon ez a kép is látható. Mint ahogy még számtalan jazzóriás színpadi, mégis meghitt arca: felbukkan itt a már idős, zongorához csak ritkán ülő Duke Ellington, aki egy big bandet vezényel, Ray Charles, akit a korabeli fáma szerint egy nézeteltérés miatt

megpróbált csúnyán megviccelni a technikusa, valamint Lionel Hampton, aki rocksztárokat megszégyenítő tomboló hangulatot varázsolt az Erkel Színházba.

Díner Tamás ott volt az első vidéki jazzfesztiválon is, melyet Székesfehérvárott rendeztek, s ahol 1972-ben először hallhatta a közönség a Keith Jarrett Triót. Jarrett két muzsikusa, Charlie Haden és Paul Motian kék munkásruhában maga pakolta ki a felszerelést a zenekar furgonjából – először alig akarták beengedni őket a rendezők. A zenészeket arcról felismerő rajongók magyarázták el nekik, kikkel állnak szemben. Jarrett csíkos pólóban, trapéznadrágban, elképesztő bajusszal és hatalmas hajkoronával ült ki a színpadra, akár egy hippi. Az előadás után percekig drámai csend honolt a teremben, s csak azután tört ki a vastaps – Díner Tamás képeiben az a zseniális, hogy nemcsak a csíkos pólós Jarrettet, hanem ezt a drámai csendet is képesek megmutatni. Zenélnek, illatoznak, érezni Oscar Peterson pipájának füstjét, Ella Fitzgerald mikrofon elé libbenő keszkenőjének könnyedségét és azt is hallani, ahogy az apró termetű Díner Tamás a nagy kamerájával veri a taktust a boogie-woogie-ra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!