Miközben az Eurovíziós Dalfesztivál a kontinens és random csatolt részei – Ausztráliától Azerbajdzsánig – számára egy hatalmas geg, csodabogár-rajzás, a popszakma szarkasztikus paródiája, a briteknek pedig négyórás élő Brexit-kampány, a köztévé már ötödik éve nemzeti büszkeség-guminővé fújja fel a hazai selejtezőket.
A nézők még csak értenék a viccet (ezért küldtük ki 3 éve ByeAlexet), de az applikációs szavazás kihúzta a kezünkből a döntést, mert a nagy számok törvénye alapján mindenki a 6-oshoz közelítő átlagot kapja, így főképp a zsűri ízlésén múlik a továbbjutás. A keményített gallérba-zakóba szuszakolt Caramellel kiegészült zsűri épp olyan patetikusan komolyan veszi saját magát, akár az utóbbi egy évtized tehetségkutatóiból lepotyogott mezőny, még ha időközben többen ki is nőtték magukat a Spar-parkolós falunapok haknivilágából.
Az adás annyira korszerű, mint egy 1996-os Ki mit tud?, zeneileg pedig mint Elton John B oldalas számai fújós szintetizátoron előadva, és a látványelemek olykor epilepsziás rohamot okozhatnak, mégis hatalmas fricska van ebben a szórakoztatónak szánt, heveny ízlésbűnözéssel tetőzött esztrádműsorban. Miközben az állami médiából hónapokig szemérmetlenül dőlt az idegenellenes propaganda, A Dalban igazi Benetton-produkciókat láthattunk, a vietnamitól a perzsán és a pakisztánin át az afro(amerikai) zenészekig számos itt élő vagy itt is született előadót, mintha a könnyűzenei kisiparunk lenne a magyar társadalom legszínesebb, legbefogadóbb, legkozmopolitább szeletkéje.
Lényegtelen, ki jut ki végül Kijevbe, mert a döntősök közt sincs olyan, akiből a 15. helynél jobbat kinéznénk, de emiatt a fityisz miatt már egy picit megérte. Akkor is, ha „nemzetünk zenei nagykövete” végül az Ezo Tv mesterjósai által támogatott, sámán asszonyként riogató Tóth Gabi lesz, meglovagolva az Eurovízió eklektikus etnopoptáltosát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!