Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert. A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában
„Semmi más nem biztos a világon (…), mint hogy az élet szar, isten nem létezik, mi pedig mindanynyian meghalunk” – okítja az anya fiát a Kísértettörténet című novellában, igaz, azt is hozzáfűzi: „Jól becsüld meg ezt a szar, rövid, kiábrándító, és ha úgy vesszük, teljes mértékben és minden szempontból fölösleges életet, mivel ez számodra, akár hiszed, akár nem, a legnagyobb esély.” Ezekkel a sorokkal ki is jelölhetjük Papp-Zakor Ilka újabb, második, tizennyolc novellát magába foglaló kötetének kereteit (még ha véleményként is hangzik el egy szereplője szájából): egyfelől a célszerűség és teremtettség kizárása, másfelől az életbevetettség kilátástalanságának haszonelvű hite. És ahogy a kötet alcíméül is szolgáló egyik novella címe (A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában) sugallja, ennek a „kettősségnek” geográfiai és filozófiai háttere is megragadható. Az ábrázolására pedig a legcélravezetőbb az abszurd helyzetek „fapofával történő előadása”. S ennek nagy mestere a szerző.
A kedvenc történetem a Konyhai velúrok című elbeszélés, melyben a főhős lakása állandóan változtatja méretét, a falak hol összetorlódnak, hol széthúzódnak, emellett „az égből időről időre emberek potyognak”, a telefonbetyárkodás pedig nemzeti sport, és az elbeszélő szerint az idősotthonokból indult, ahol az aggok háziállatai, a kopogólemurok tárcsáznak vaktában, hogy aztán az öregek válogatott trágárságaikat, fenyegetéseiket belesuttoghassák a kagylóba.
Apropó, háziállatok! Az abszurd mellett a groteszk a fő ábrázolási mód, amely „valódi” testet is ölt. (Az élő metafora!) Ne felejtsük el, a groteszk szó etimológiai eredete az olasz grotta szó, amelyet a reneszánszban az emberi, növényi és állatalakzatok (barlangrajzi) összefonódására használtak stílusjegyként – Papp-Zakor Ilka elbeszélései pedig hemzsegnek az állati és emberi „kollaborációtól”. Van olyan szereplő, akinek a mellkasára cinegét hímzett az anyja, a Zsemleszemű Juhász teste tulajdonképpen egy madárház, a nagynéni testében férgek élik vidám világukat, egy nő kilences iker begóniákat szül, a nagymamában időről időre állatok teremnek, a feleség farkasember, a férj farpofái szőrös karalábék, az anya téglaszínű mozdony… Utcán grasszáló „sakálok”, villamoson lábunkra taposó „kövér disznók”, tejben úszó „krokodilok” (valójában csokidara), kisfiúra vetődő halárnyék. Sorolhatnánk tovább a hol jelzős szófordulatokból, hol az emberi történetekből kicsírázó állati történeteket – kész állatkert, ahogy a kötet címe is megjelöli. A szerzőnek pedig a legkülönfélébb módon kiaknázható nyelvi eszköztár, amit – nagy ötletességéről tanúbizonyságot téve – ki is használ. Szenvtelenül, persze. Nevetnünk nekünk, olvasóknak kell – már ha tudunk a meglepetésektől, mert a torkunkat esetenként mintha nekünk is méhkas szorítaná el. (Kalligram, 2018. 179 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
