Populaire kisasszony - Bálint Orsolya filmkritikája.
Akár egy felnőtteknek szóló mesefilm, a francia vígjáték igazi Hamupipőke-történet az egyszerű vidéki eladólányról, aki „modern nő” akart lenni. Nem csak témájában, filmes eszközeiben is igazi retro csemege az ’50-es évekből: szinte érezni a kúpmelltartóban, „macskaszemüvegben” és kiskosztümben libbenő hölgyikék levendula- és kölniillatát, olyan életteli, színpompás a látvány. Mind ugyanarról álmodnak: a kifinomultság és az emancipáció akkori csúcsát jelentő titkárnői állásról és a happy endről egy sikeres férfi – a főnök – oldalán.
Ebbe a világba vágyik az elbűvölő, de bosszantóan ügyefogyott Rose (Déborah Francoişe), aki egy iratmegsemmisítővel is képes tűzveszélyt okozni, ámde ujjai oly fürgén pattognak az írógépen, mintha maga Mozart játszana zongorán – csak épp két dobverővel, mivel autodidakta módon, két ujjal tanult meg gépelni.
Új főnöke (Romain Duris) meglátja benne az őstehetséget, és különös módszerekkel edzeni kezdi a sportversenyekhez hasonlóan drámai, üvöltő szurkolók előtt lejátszott, groteszk gépíróviadalokra.
Talán már rá is unnánk a kiszámítható győzelmekre, ha nem szövődne a főhősök közt egy kivételes szerelem: a mókásan bicebóca közeledés után hol egy pofon, hol egy olyan csók csattan el, amitől a háttérben megszólalnak még a szimfonikusok is.
Az Audrey Hepburnt idézően elbűvölő naiva, Francoişe és a kiállhatatlan macsóként is sármos, bravúrosan játszó Duris kettőse teszi igazán szerethetővé a könnyed, „retromantikus” komédiát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
