Hosszú évek óta bevett szokás a Magyar Nemzeti Galéria kiállítási gyakorlatában, hogy egy-egy tárlatra készülve művészettörténeti hajtóvadászatot hirdet a múzeum. Az akciók célja, hogy minél több olyan lappangó alkotás előkerüljön, amelyek holléte ismeretlen.

 
Ferenczy Károly: Gyermekek pónikon

A Ferenczy Károly-kiállításra készülve összesen 31 alkotás után kezdtek nyomozni a galéria munkatársai, amelyek közül mostanra 9 festménynek bukkantak a nyomára.

Néhány évvel ezelőtt hatalmas szenzációt keltett, amikor a Magyar Vadak kiállítás egyik kurátora, Barki Gergely a Stuart Little, a kisegér című hollywoodi film egyik vágóképén véletlenül meglátta Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című portréját, amelyről itthon csupán egyetlen felvételt őrzött a Magyar Nemzeti Galéria fotótára. A kép a mesében szereplő család középosztálybeli nappalijában, a kandalló fölött lógott. Barki nyomban nekiállt, hogy fölkutassa a hollywoodi filmstúdiót, több tucat e-mailt írt a rendezőtől a díszlettervezőig mindenkinek: egyikük sem tudott a festményről. Egy nap azonban levele érkezett a film egykori kellékesétől, aki összesen két mondatban rövidre zárta a kérdést: megírta, hogy övé a Berény-kép, s hogy tíz évvel korábban egy kaliforniai ószerestől vásárolta, bagóért.

A történet Ferenczy Károly szempontjából annyiban érdekes, hogy miután a Magyar Nemzeti Galéria az ő életmű-kiállítása kapcsán is nyomozásba kezdett, a lappangó képekre éhes kurátorok addig-addig emlegették irigykedve Barki Gergely esetét az Alvó nővel, amíg egy szép napon hozzájuk is bekopogtatott egy titokzatos informátor. A magyarországi gyűjtő ugyan nem hollywoodi mesében, hanem egy Ausztrália egykori miniszterelnökéről szóló portréfilmben figyelt fel az egyik lappangó Ferenczy-festményre. A filmet a Duna Tv sugározta Fiam, a miniszterelnök címmel, amelyből ekképpen nemcsak az derült ki, hogy a szigetország máig egyetlen nem ausztrál születésű kormányfője – az 1988–1992 között regnáló Nick Greiner – magyar származású, hanem az is, hogy rezidenciája falán lóg az egyik legkeresettebb Ferenczy-kép. A Séta című festményt a maga korában Ferenczy Károly főművei között tartották számon: amikor 1907-ben kiállította a festő a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) tárlatán, elismerő kritikák százai emelték ki az addigi életműből, a Nyugat hasábjain pedig a kor egyik legelismertebb kritikusa, Lengyel Géza méltatta. Sokáig viszonylag jól dokumentált a mű története – lehetett tudni róla, hogy egy bizonyos Greiner Miklós megvásárolta valamikor az ötvenes években, viszont arról már nem szólt a fáma, hogy 1956-ban a családjával együtt a Sétát is magával vitte Ausztráliába.

Mivel az efféle műalkotások tengeren túli utaztatása a biztosítással együtt horribilis összegbe kerül, a galéria beérte egy jó minőségű színes reprodukcióval, valamint a tudattal, hogy az egyik keresett kép kipipálva. Kárpót­lásként viszont néhány hete eredetiben ki tudott állítani egy másik különlegességet (június 16-ig látható a kiállításon!), a Gyermekek pónikon című alkotást, amelynek érdekessége, hogy létezése még a szakma előtt is ismeretlen volt. Pontosabban Ferenczy levelezéséből azt biztosan lehetett tudni, hogy kell lennie egy olyan képnek, amelyen gyerekek is és pónik is szerepelnek. Ráadásul az is ismeretes, hogy Petrovics Elek, a tudós barát és korai monográfus gyűjteményének 1908-1910 óta kitüntetett darabja volt egy 1905-ben Nagybányán készült, viszonylag kisméretű festmény. Miközben a kurátorok a lappangó Petrovics-féle képet keresték, egy kanadai tulajdonban lévő mű került elő, amely nem kevésbé kvalitásos variációja a Gyermekek ponnykon című alkotásnak. A jelenlegi kutatások szerint mindkét kép szerepelt 1910-ben a berlini Secession kiállításán – a lappangó darab már Petrovics tulajdonaként, a most előkerült változat pedig még mint eladó alkotás. Valószínűnek tűnik, hogy itt, Berlinben került John J. Seguier birtokába a festmény, majd később vele együtt Kanadába – így tűnt el mind a közönség, mind a Ferenczy-kutatók elől. Ez ad magyarázatot arra a problémára is, hogyan lehetett a már az 1930-as évek óta Kanadában élő Seguier tulajdonában „ugyanaz” a kép, amely még 1945-ben is Petrovics Eleké volt. Seguier egyébként akkora becsben tartotta a művet, hogy minden kanadai magyar rendezvényen ez volt a fő attrakció, többek között Molnár Ferenc 1943-as felolvasásához is a Gyermekek pónikon adta a díszletet.

Már önmagában szenzáció, hogy kö­­zel száz év után sikerült egy átfogó, min­­den ismert Ferenczy-műre kitérő gyűjteményes kiállítást rendeznie a Magyar Nemzeti Galériának Ferenczy Károly életművéből. Az, hogy a tárlat fél éve alatt a 31 keresett festményből 9 hol- és mibenlétére fény derült, s közülük egyet utólag még ki is tudtak állítani, csak hab a tortán. A távolság szólt közbe egy igazi ritkaság, az egyik tengerkép – összesen 4 ilyen témájú műve ismert Ferenczynek – Budapestre hozatalában is, a Virágok parasztkorsóban című alkotás pedig a „jobb nem bolygatni” kategória, hiszen a Nemzeti Képtár tulajdonából tűnt el negyvenvalahányban, ekképpen eddig háborús veszteségként tartották számon. Felbukkant egy Lukács György filozófus testvérét, Lukács Máriát ábrázoló arckép is, amely csupán egy most kapott fotó alapján vált ismertté a szakma számára – a festményt az 1980-as években a londoni Sotheby’s-nél árverezték el –, valamint egy a Madárdalhoz készült korábbi tanulmány, amely Virág Judit májusi aukcióján került kalapács alá, s potom 28 millió forintért lelt gazdára.
Plesznivy Edit, a kiállítás kurátora szerint elképzelhető, hogy több lappangó mű, a háborús időkben banki trezorokból elhurcolt alkotás porosodik orosz pincék mélyén. Ha azonban figyelembe vesszük a tényt, hogy gyűjtők és műkereskedők bukkantak már klasszikus magyar festményre például az Erzsébet téri BKV-pavilon ablakán vagy egy lakótelepi WC szellőzőnyílásában, egy poros orosz pince nem is tűnik annyira reménytelen helynek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!