Véget ért a fesztiválszezon.
Ez számomra annyit jelent, hogy véget ért az a szezon, amikor más emberek – egyebek mellett – fesztiválokra járnak. Én nem járok fesztiválra, mert nem szeretek sátorban aludni, nem szeretek száraz torokkal büdösen ébredni, nem szeretem hajnali ötkor a felkelő nap forró, sörszagú leheletét szagolni, nem szerettem ezt se tíz, se húsz, se harmincévesen. Elismerően gondolok azoknak a generációknak az erőfeszítéseire, akik hosszú, fáradságos munkájuk gyümölcseként megalkották az ágyat, a párnát, a zuhanykabint, a házat. A magyar nyár fesztiválnyár, minden valamirevaló négyzetcentiméter helyt ad egy olyan rendezvénynek vagy rendezvénysorozatnak, ahová az emberek elviszik, majd otthagyják a pénzüket. Egy fesztivált akkor neveznek sikeresnek, ha sok ember sok pénzt hagy ott, sikertelennek pedig akkor, ha sok vagy kevés ember hagy ott kevés vagy a vártnál kevesebb pénzt. Mindeközben az emberek a fesztivál ideje alatt és annak területén kapcsolatokat kötnek, isznak, esznek, zenét hallgatnak, alszanak, jól érzik magukat. Ez történt most véletlenül velem is. Vagy valami ilyesmi. Átutazóban voltam az Ördögkatlan nevű fesztiválon, a festői szépségű Palkonyán. Egy kicsiny falu pincesorának közelében találtam magam, zenét hallgattam, nézelődtem, izzadtam, megszomjaztam, megéheztem. Elindultam egy fröccsért. Szeret a városi ember vidékre járni, mert végre úgy érezheti, hogy ér valamit a pénze. A hófehérre meszelt sváb borospince bejáratánál langyos fröccsöt kortyolgatok négyszáz forintért. Műanyag pohárból. Átmegyek egy házhoz, ahol pult létesült az udvarban, iszom is gyorsan egy dobozos sört ötszázért, ezt szoktam vásárolni a nem kimondottan olcsó éjjel-nappalijairól ismert Pozsonyi úton is kétszázért. Ahogy ülök ott az udvarban a frissen lakkozott népi bútorok között egy okleveles sajtárusra leszek figyelmes. Kérdezem az úrtól, van-e valami rúzsos sajtja, mert akkor csak vennék egy zsemlét a boltban és megkenném a kézműves vöröspenészes sajttal, szóval nem kell nekem sok abból a sajtból csak annak a fele. Felteszi a mérlegre, tíz deka. A fele elég is lesz, mondom, a kisebbik fele, mert ha elkenem, akkor az nekem éppen elég lesz, gyönyörű ez a sajt és micsoda illata van, uram. A sajt a mérlegen, hat deka, 890 forint. Tessék! Tessék? Tessék! A mester megsértődik. Tudom-e hány liter tej kell egy kilogramm ilyen sajt előállításához? Természetesen nem tudom. Harmincöt liter, mondja, és fejét csóválva visszateszi a sajtot a hűtőbe, én pedig fejemet csóválva visszaülök a helyemre és kiszámolom, hogy egy ilyen kilós sajt árából hány főre főzhetnék csülkös körömpörköltet, illetve, hogy hány liter dobozos tejet vehetnék abban a boltban, ahol a Budweiser kétszáz forint. Ez a számolgatás, a hatvan éhes száj betömésének és az 53 liter tej birtoklásának gondolata megnyugtat. Naplementekor már korgó gyomorral várom, hogy a színpad melletti kemencében elkészüljön végre a chilis babbal töltött tésztabatyum, amit egy nagyon kedves és lelkes fiatalember süt ott a fűzfa árnyékában. Van rajta egy kokárda is, fel sem tűnik, hogy észrevettem, hiszen ott van a bajusz és a kemence és a népzene, és a tészta illata, de aztán csak elgondolkodom rajta, miközben a babot pépesre préselem a nyelvemmel, hogy hát nyilván odafagyott az idei hideg ünnepen az a kokárda és nincs a világon olyan kemencemeleg, mi azt onnan leolvasztja. Megpróbáltatásaim azonban csak ezután kezdődtek. Az éhségem nem csillapodott, az udvarban azonban, ahol korábban sajtot akartam vásárolni tarját sütöttek. A vékonyra, vagyis hosszában két részre szeletelt tarját ugyanilyen alapos munkával félbevágták, adtak mellé egy szelet kenyeret és mindezért, tehát egy negyed szelet tarjáért elkértek 1600 forintot, tíz deka rúzsos sajt, illetve öt liter tej árát. Ekkor már jobbnak láttam aludni térni, hogy minél kevesebbet érezzek és éljek át a fesztiválhangulatból, így aztán megkértem vendéglátómat, hogy vezessen el a korábban ígért szálláshelyemre. Azoknak az embereknek, akik valamilyen perverz oknál fogva szeretik egymás társaságát és közelségét meggyőződésük, hogy az ember nem is lehet másmilyen. Így fordulhatott elő, hogy ez az őszinte és nyílt szeretettől ragyogó úriember egy jurtához vezetett engem. Egy jurtához. Engem. Nagyon jó szellős ez itt, a legjobb dolog jurtában aludni, mondta és adott egy takarót és megmutatta, hogy hova feküdjek. Ebből természetesen arra kellett következtetnem, hogy a többi fekhely foglalt, vagyis olyan emberekkel fogok aludni, akik egy jurtában alszanak, mi több, magam is egy jurtában fogok aludni. Ez pedig megengedhetetlen. Megköszöntem a fekhelyet, majd fogtam a takarót és kifeküdtem a jurta mellé a fűbe. Hajnalban arra ébredtem, hogy pár méterre tőlem, a jurta mellett felállított mobilvécéből szippantják a szart, odabent a jurtában pedig békésen horkol a fáradt fesztiváltömeg.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!