Ítélet legyen! címmel szeptember végén jelenik meg a szerző esszékötete a Kalligram Kiadónál.
Sok kortársam politikai élharcos lett. Demonstrációkat szerveznek, kiáltványokat írnak, mindenféle tiltakozást fogalmaznak meg, petíciókat keringetnek az interneten, roppant tájékozottsággal tudják hosszú órákon át lajstromozni a hatalom bűneit. Nemrég egy beszélgetésre voltam hivatalos, amelynek témája a politika és az irodalom kapcsolata volt.
Nem tudhatták, mi az álláspontom, ezért ott helyben voltak kénytelenek nagyot csalódni.
Bizony, az író jelen helyzetben is megőrizheti a függetlenségét, mondtam egy adott ponton. Moderátor ismerősöm kezéből kis híján kiesett a mikrofon. „Hát már hogy őrizhetné!” Ekkor értettem meg, hogy rossz helyen ülök, de az álláspontomat már nem akartam sem feladni, sem finomítani.
Hát úgy, mondtam, ha vigyázó tekintetét nem a napi politikai ármánykodásokra helyezi, hanem saját életének megoldandó problémáira, és mellette fáradhatatlanul dolgozik.
Nekem estek. Ismét sorolták, miféle intézkedésekkel lehetetlenítette el a hatalom a kulturális intézmények működését, hogy egyik-másik bajtársunk negyvenévesen, miután a folyóirata megszűnt az állami támogatás hiányában, kénytelen volt elmenni egy kocsmába sört csapolni. Mondtam nekik, hogy én mindezt értem, és roppantul sajnálom Aladárt, akit személy szerint én is nagyon kedvelek, de aki azt hiszi, hogy az irodalomból fogja felépíteni az egzisztenciáját, szerintem bizony könnyelmű.
Beszélgetőpartnerem kitépte a kezemből a mikrofont, bár volt neki sajátja is, és hangosan leugatott. Mondta, hogy én nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy az irodalom nem más, mint egy-egy elvetemült művész elefántcsonttoronybéli láthatatlan műhelymunkája. Az irodalomnak rengeteg szellemi munkásra van szüksége: fordítókra, tördelőkre, szerkesztőkre, tanárokra, akik írást tanítanak, és a többi. Velük mi lesz?!
Ezzel nem tudtam vitatkozni, de finoman jeleztem, hogy ha sokaknak az irodalom berkein belül végzett szellemi munka volt kisgyerekkori vágyálma, akkor a jelenlegi helyzet szűkössége hosszú távon ránevelhet minket, hogy más források után kutassunk, mint az állam. Így talán éppen a függetlenségünket tudjuk megőrizni. Mert hát mi csodálkoznivaló van azon, hogy a kurrens hatalom nem szimpatizál azokkal a szellemi műhelyekkel, amelyek őt ostorozzák szüntelen, és hogy végül megvonja tőlük a pénzt?
De hát az a mi pénzünk!
Világos, mondtam, de ez akkor is naivitás. Mit csodálkozunk a kormány mindennapi ténykedésein! Én nem vagyok hajlandó mindennap a kardomba dőlni. Értjük és értettük az üzenetüket már évekkel ezelőtt. Minket kivontak a forgalomból, legalábbis, ami az állami fenntartású útvonalak használatát jelenti. Nem óhajtok felháborodni ma is, holnap is, holnapután is ugyanazon. Dolgozni viszont minden további nélkül tudok, és hál’ istennek a szövegeim meg is tudnak jelenni. Ezenkívül meg van az az előnye az irodalomnak, hogy soha a történelemben nem kecsegtetett annak az illúziójával, hogy teljes értékű egzisztenciát nyújtson az alkotó embernek, ezért így is, úgy is kell találni mellé egy polgári egzisztenciát. Mennyivel rosszabb például a színész helyzete, folytattam a gondolatot, aki viszont kizárólag a színház, közvetve az állam pénzéből él, és örülhet, ha egyáltalán valamelyik társulat állományban alkalmazza. Még lehetősége sincs válogatni köztük pártállástól vagy bármi egyébtől függően. A színészet, az maga a kiszolgáltatottság.
Vagyis örüljünk annak, hogy az irodalom nem kap pénzt?
Igen, mondtam egyre harciasabban, és mintha a kollégák opponálása terelte volna a saját gondolataimat a helyes mederbe. Hiszen ez maga a függetlenség! Ha nincs pénz, nincs min összeveszni. Ha ahhoz van kedvem, minden további nélkül kritizálhatom a hatalmat az írásaimban.
A színész ezt nem teheti meg, mert az állami fenntartású színháza azonnal kirúgná, és akkor csakugyan nem lenne miből kenyeret venni a gyerekeinek. Mamlasz lennék, ha a függetlenség gyakorlása közben éppen az államtól várnék pénzt, még akkor is, ha az előző rendszerben ez inkább tűnt lehetségesnek. Örüljünk annak, hogy valamikor volt ilyen.
De hát közben szűnnek meg a folyóiratok!
Igen, azt én is látom, hogy szűnnek meg.
De hát Péter! Hogy gondolkozhatsz így!
Úgy látom, valamit nem sikerült veletek megértetnem, kapaszkodtam újra a mikrofonomba: hogy olyan könnyű lenne veletek egyetérteni. Hogy voltaképpen egyet is értek veletek, csakhogy ez tökéletesen mindegy. Nagyobb képkivágatba kell helyezni a problémát, és akkor egészen máshová kerülnek a hangsúlyok.
Apám, anyám, nyugdíjasok lévén, szépnek nevezhető, párhuzamos életpályák együttes lezárásának idején szép házban, szép kertben, nélkülözést nem ismerve, naphosszat ülnek a rádió előtt, és rettenetesen szenvednek a kormány antidemokratikus intézkedéseitől. Apám egészen biztosan rádióhallgatás közben fog szívinfarktust kapni. Borzalmas ez az ország, fiam, borzalmas. Apukám, sokkal kevésbé zavarna a világ milyensége, ha kikapcsolnád azt a kurva rádiót.
De Péter! Azzal, hogy kikapcsolod a rádiót, a világ nem változik meg.
Ezt elismerem. Csakhogy ez soha nem is volt kérdés. A világ attól sem változik meg, hogy te naphosszat hőzöngsz, utálkozol, és végül szívinfarktust kapsz. A világ éppen olyan, amilyen – veled vagy nélküled. Egyetlen dologgal nyúlhatsz bele a működésébe: ha dolgozol, és a figyelmedet a valós problémákra irányítod.
Igen? És mik lennének a valós problémák, ha nem ez?
Hát, kérlek, nagyképűsködtem, például az a tényvalóság, hogy a társadalom nagyobbik része ezt a rendszert választotta meg, és élteti a mai napig. Ezzel már érdemes foglalkozni, de csakis a kutató kíváncsiságával, az analitikus figyelmességével és módszerességével és az író kitartásával.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!