Glenn Cooper amerikai bestselleríró röpke három év alatt elérte azt, amiért egynémely pályatársa akár „ölne ” is – regényeit több millióan olvassák világszerte, magyarul megjelent könyveinek, a Holtak könyvtárának és a Lelkek könyvének itthon is népes a rajongótábora.
– Mindkét magyarul megjelent regényében az emberiség örök nagy kérdéseivel szembesíti az olvasót: vajon az ember sorsa eleve elrendeltetett vagy létezik szabad akarat? Ennyire foglalkoztatja ez a téma?
– Számomra valóban nincs is annál izgalmasabb szellemi kihívás, mint elmélkedni ezeken az emberi alapkérdéseken, s még mielőtt elfelejteném, természetesen legalább ekkora élvezetet jelent írni róluk. Ugyanakkor soha nem merészeltem így vagy úgy eldönteni ezeket a fajsúlyos kérdéseket, talán azért, mert szerintem megválaszolhatatlanok. A könyveimben arra törekszem, hogy olyan örök témákat vessek fel, amelyekre az olvasók adhatják meg a saját válaszaikat, és fogalmazhatják meg véleményüket. Én megszállottan foglalkoztam az eleve elrendelés kérdésével tinédzserkoromban. Annak idején egy olyan fiatalembernek, aki szerette volna megúszni a tanulást, igencsak jól jött abban hinni, hogy mivel úgyis minden előre lejátszott ügy, kár aggódni. Komolyra fordítva, valóban sok órát töltöttem a kérdés boncolgatásával, és az eleve elrendelés alapgondolata elkísért a felnőttkoromig. Elképzelhető, hogy a sors keze terelt arra, hogy erről írjak!
– Regényei mesterien felépített sorskirakójátékok. Ön már a legelején pontosan tudja, hogy mi lesz a végkifejlet, vagy írás közben alakítja a cselekményt?
– Talán nem árulok el titkot, ha elmondom, nagyon nehéz lenne úgy megírnom egy bonyolult thrillert, ha nem lenne többféle sorvezetőm. Rengeteg időt töltök azzal, hogy kidolgozzak egy nagyon alapos vázlatot, mielőtt elkezdem a valóságos munkát. Arra azonban törekszem, hogy ne egy olyan, minden részletre kiterjedő „előregényt” írjak, amivel megfosztanám magam attól a lehetőségtől, hogy menet közben változtassak és újítsak a történeten.
– A regények főszereplője egy nonkonformista „nehéz” pasas, akit nemcsak az olvasók, de szemmel láthatóan ön is nagyon kedvel. Will Piper nem sémákban gondolkodik, talán ezért is olyan sikeres a sorozatgyilkosságok felderítésében, az összefüggések felismerésében. Volt valaki a családjában, a környezetéből, akiről mintázta a figurát?
– Nem, Will Piper teljes mértékben a képzelet szüleménye, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hordoz valamit az én személyiségemből is. Sokan mondták nekem, köztük rendőrök és az FBI munkatársai is, hogy ismerik Will Pipert. Éppen ezért azt gondolom, hogy az ilyen keményfejű, öntörvényű figura, aki megküzd a saját démonaival, nem annyira szokatlan jelenség. Akárhogy is van, képtelen lennék olyan könyvet írni, amelyiknek „tökéletes” a főhőse, mivel olyasvalaki még a fantáziámban sem létezik.
– Regényeiben valóságos kulturális panoptikumot állít fel. Mennyi időt töltött kutatással ahhoz, hogy ezek figurák ennyire életteliek legyenek?
– A történeti kutatómunkára pontosan ugyanannyi időt szánok, mint magára az írásra. Valószínűleg legalább kétszáz könyvet és több száz cikket olvasok el egy-egy regényre készülve. Ez a legélvezetesebb része az írói tevékenységemnek, mert úgy érzem magam, mint egy diák, akinek ráadásul a végén még csak nem is kell vizsgáznia semmilyen bosszantó tárgyból.
– Jó lenne arra a következtetésre jutni, hogy nincs minden elrendelve, hogy van játékterünk, de a trilógia harmadik kötetének előzetesében azt olvashatjuk, hogy „Közelít a világvége…”. S mivel a Könyvtárosok még csak jövő nyáron jelenik meg, megkérhetem arra, hogy eláruljon nekem előzetként egy-két részletet a történetből?
– Annyit mondhatok el csak, hogy a harmadik regény 2026-ban játszódik, egy évvel a Nagy Esemény előtt. Will Piper picit öregebb, mint az első két kötetben, de ugyanaz a nyughatatlan ember marad, aki a feleségével, fiával, és az összes többi földlakóval együtt feszülten várja 2027. február 9-ét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!