Politika és szesz – az Addig se iszik című irodalmi paródiák gyűjteménye kapcsán főleg ezek felől érdeklődtek a stand uposnál az újságírók, Bödőcs Tibor pedig nem győzte forszírozni: ugye, a kötetről is lesz szó! Mi más stratégiát követtünk: eleve a könyv írásairól, az irodalomról kérdeztük. A végén azonban csak kikötöttünk A tanúnál.
– Búcsúszentlászlón, illetve a közvetlen családi környezetében hogyan fogadták az Addig se iszik kötetét, beszédtéma az országszerte ismertté tett kocsmában?
– Anyám olvasgatja, apám kevésbé. A megjelenése óta nem nagyon voltam lent, de megyek majd, Bandi bácsi véleményére pedig különösen kíváncsi vagyok, neki külön elvittem a könyvet, és hosszan dedikáltam, amíg töltött.
– Kit tisztelhetünk Bandi bácsiban?
– Ő a helyi szellemi világítótorony, a búcsúszentlászlói Szókratész, aki egyfolytában kérdez, állandóan többre vágyik, dobbantani akar Búcsúszentlászlóról – már vagy 60 éve. Egy igazi csehovi– hrabali figura.
– Már majd’ három hónapja hozzáférhető a kötet, azóta is folyamatosan vezeti az eladási listákat…
– Pedig irodalmi művek ritkán érnek el nagy példányszámot…
– A főfoglalkozású írók hogyan reagáltak a paródiakötet sikerére, netán az írásaira?
– Az élőknek eleve elküldtük a megjelenés előtt, Jászberényi Sándor válasza közismert már: „Megtalállak, megbaszlak!”, írta kedvesen. Na persze azt is, hogy jót röhögött rajta. Grecsó Krisztián is méltatta, igaz, őt nem parodizálom a könyvben. Szigeti László, a Kalligram Kiadó igazgatója és Radnóti Zsuzsa írt még, de a szerénységem tiltja, hogy elmondjam, mit. Szóval vannak ilyen apróbb győzelmek.
– És a földije, Nádas Péter – Búcsúszentlászló nincs 25 kilométernél távolabb Gombosszegtől –, ő nem írt?
– Nádas úgy él Gombosszegen akár egy buddhista szerzetes, nincs köztünk kapcsolat dacára a közös kistérségnek. Az sem kizárt egyébként, hogy ő többet élt már Zalában, mint én, aki, ugye, Budapestre költöztem. Persze érdekelne, mit szól az őt parodizáló részhez, mert én elolvastam a Világló részleteket, ami szemben az én kis szösszenetemmel, 1200 oldal! Valamit valamiért!
– A Világló részletek kapcsán a VH-nak nyilatkozva ő mesélte éppen (VH, 2017. április 8.), hogy amikor az olvasók szignáltatják a könyvet, nemegyszer a fülébe suttogják: „Író úr, az én életem is kész regény, ha nekem is lenne időm, mint magának, akkor már rég megírtam volna.” Önnek mit suttognak a fülébe dedikáláskor?
– Friss még ehhez a kötet, és dedikálás közben legtöbbször nincs idő, alkalom beszélgetni. Nekem mint stand uposnak nagyon furcsa is, hogy ennyire eltolódik a reakcióidő.
– A könyve megírásának ötlete Hamvas Béla újraolvasásával kezdődött, honnan vette a bátorságot a folytatáshoz?
– Volt ez a stand upos talmi siker, százak-ezrek tombolása… aztán az első írásokat – Hamvas, Krúdy – elküldtem Cserna-Szabó Andrásnak és Szálinger Balázsnak, a Hévíz folyóirat szerkesztőinek, meg persze a barátaimnak, akiknek adok a véleményére, és annyira pozitívan reagáltak, ami nagyon jólesett, hogy ettől elszemtelenedtem, mint Berija – és megírtam a továbbiakat.
– Ha ez irodalmi paródiakötet, nekem kicsit kilóg belőle az Örkény-egypercesek folytatása, vagy az Esterházy-rész, ami inkább amolyan apokrif, megtalált kézirat – s akkor most dicsértem!
– Nem mondom, jólesik!... Tudni kell, hogy az irodalom is úgy működik, hogy az elődöktől a később jövők átveszik a stafétabotot. Amiről Mikszáth meg Jókai írt, azt továbbviszi Móricz és Krúdy. Ha Mikszáthot olvasol, olyan, mint Móricz szódával vagy egy Móricz light – cukor- és erősebb társadalomkritika-mentes –, mert Mikszáth kicsit kedvesebben, lojálisabban, évődőbben beszélt arról, amiről évtizedek múlva Móricz brutálisan. Örkény kapcsán én meg eljátszom, hogy olyan író vagyok, aki egy íróelődöt követ, azzal, hogy felveszem az általa kitalált műfaj fonalát.
– Esterházy Péter esetében mit játszott el?
– Mindent, hiszen ott minden van. Esterházy művei arra reagálnak, hogy már mindent megírtak az elődök. Mit lehet akkor csinálni? Elkezdünk játszani a nyelvvel.
– A jelöletlen vendégszövegek használatáról, ami Esterházy műveit jellemzi, mit gondol?
– Jogos, főleg úgy, ahogy Esterházy használja, hiszen csak akkor tudod beazonosítani őket, ha nagyon jól ismered a forrásukat, nem lógnak ki a szöveg szövetéből. De például Hrabal is rengeteg vendégszöveget használt.
– És ön az Addig se iszik kötetben?
– Hogyne, például mivel Nádas hajlamos a szövegeiben átcsapni „Wikipédiába”, nádasítva, persze, a paródiája esetében ehhez a „forráshoz” is nyúltam.
– Rejtő Jenőtől Kertész Imréig terjed a kötetben a humorskála. Előbbi esetében az eleve viccesség jelenthetett kihívást az átírásnál, utóbbinál inkább a témái komolysága. Hogy ugrotta meg?
– Kertész is hozzám hasonlóan kezdte…
– Nem mondja, parodistaként?
– Azt azért nem, de könnyedebb írásokkal. A kötet összeállításánál a sokféleség megjelenítése is szerepet játszott. A szerkesztő Cserna-Szabó Rejtő kapcsán azt mondta, paródiáról nehezebb paródiát írni, miközben azért azt is szokták szeretni. Van is benne egy állítólag jó párbeszéd…
– Azt nyilatkozta korábban, hogy most csak a valóban jó szerzőkkel foglalkozott. Érdemes egyáltalán rossz írókat parodizálni?
– Azt gondolom, nem. Nem éri meg ennyi időt rájuk áldozni. De nemcsak az volt a célom, hogy nevettessek, hanem ez egyben főhajtás is a parodizáltak felé, és az olvasás öröme is benne van.
– Önt már parodizálták?
– Aki sok hangon szólal meg, azt nehezebb parodizálni. Beliczai Balázs megpróbálta már alkalomszerűen: egy tájszólásos ember hadarását emelte ki. Azok után, hogy én ekkorákat ütöttem ezekbe a hősökbe, persze, nem sértődhetek meg semmin.
– Mind az írásait, mind az előadásait nyomon követve én a bödőcsizmust afféle – öntől kölcsönzött kifejezéssel – „nyelvi túlékszerezettségként” ragadnám meg: a jelzős szerkezetek szinte listaszerű előfordulása, túltolása jellemzi.
– A kötetben valamelyik szöveg paródia, valamelyik nem annyira, hanem inkább olyan Bödőcs-cucc, csak van előttem egy írói álarc, hiszen egy csomó poén működne külön is: a Móricz-paródiában szerepel például a „gondterhelt volt, mint egy pompeji kárbecslő”, ez máshol is megállná a helyét. Minden korban vannak barokk emberek, ahogy realista és romantikus emberek is. Bennem van egy barokk szellem, miközben egy realista is, mert hiszen a stand upban a nagyon pontos részletek működnek, attól viccesek. Nagyon pontosan azt mondom, ami a valóságban van – ezt felismerik, és ezen röhögnek. Jó, valóban, egy kicsit barokkosan teszem egymás mellé ezeket a részeket.
– Így ír, és hogyan olvas?
– Nincs semmi extra, ülve, fekve, állva; a könyvekbe nem firkálok bele, külön jegyzetelek – hátha majd a gyerekek egyszer olvasni akarják. De hát mi erre az esély? Ez a médium annyira múlt századi.
– Gyűjti egyes írók műveit, esetleg kiadásokat?
– A Jókai-összest még a nagyanyám testvérétől kaptam, de a Karinthy összes is megvan. Spiró, Hrabal, Márquez, Dosztojevszkij – tőlük szinte minden.
– Női szerzők művei? Sokan kifogásolták, hogy az Addig se iszikban nincsenek női írók.
– Cserna mindig mondta, kéne nő is, de a leadási határidő szabta feszes tempó miatt most nem fértek bele. Amúgy statisztikailag is kevesebb a nőíró, erről viszont nem én tehetek – hanem a történelem, az emberiség, az antropológia… Tóth Krisztina novellái nagyon jók, Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című kötete is nagyon tetszett, Szabó Magda könyveit is szerettem.
– A Hévíz folyóirat estjén saját írását olvasta föl, adta elő szinte. Más is olvashat föl Bödőcs-paródiát?
– Az elsőt, a Hamvas-írást először Thuróczy Szabolcs olvasta föl az Élesztőben. Én nem mertem, mert még sohasem olvastam föl. Érdekesnek találnám, ha valaki fantáziát látna bennük és tőlem függetlenül csinálna belőlük valamit.
– Gyakori egyébként, hogy eljár irodalmi estekre?
– Jó lenne, ha azt az életformát élhetném, hogy esténként színházi vagy irodalmi rendezvényekre mehetnék, de ezt nem teszik lehetővé a fellépéseim. Éppen ezért előfordul, hogy az Élet és Irodalom Kvartettjeinek felvételeit nézem hajnalban a YouTube-on – érdekelnek, mit mondanak azok, akik nem csinálják, hanem értékelik az irodalmi műveket. Ahogy Woody Allen mondja, aki nem tudja csinálni, tanítja, aki tanítani se tudja, az a tesitanár… Mutatis mutandis. A saját irodalmi fellépéseimen elég bumfordian, kényelmetlenül érzem magam. Nem szeretem megfejteni a saját írásaimat. A békéscsabai dupla estem – 2x400 fő – után még tartottunk egy író-olvasó találkozót is 12 érdeklődőnek.
– Az irodalom mellett más művészeti ágak is felcsigázzák?
– A film – már ha az művészetnek számít. Eleve innen indult minden: a bátyámmal végignéztük Bunuel, Gothár és Bereményi filmjeit – Hagyjállógva Vászka, A tanítványok… Aztán a Csapd le csacsi!, az Egészséges erotika, 12 évesen már kívülről tudtam A tanút. Később erre segített rá Hrabal… Most meg Hašeket olvasok, és rájöttem, milyen arcátlanul átvett előbbi az utóbbitól: Švejk tiszta Pepin bácsi. Lásd fentebb az elődök vonalát átvevő utódokat.
Bödőcs Tibor
Parodista, stand up humorista 1982-ben született Zalaegerszegen.
Szakdolgozatát Bohumil Hrabal műveiből írta.
Mióta megunta a Metallicát, Motörheadet hallgat, ami a savháztartását is megváltoztatta; a 6 éves kisfia és a 3 éves kislánya is nagy rock and roll-rajongó, ám mostanában a Bëlga is beszivárgott hozzájuk. Nincs idő gólörömre című új műsorával ősz óta járja a Kárpát-medencét, nem ritkán dupla vagy tripla előadásra „kényszerül” az érdeklődés miatt – Győrben 3 nap alatt 6-szor lépett föl; míg Kecskeméten „technikai okokból” visszamondták a produkciót. Addig se iszik című könyve szeptember elején jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában.
Hántes S. Tamás:
Magyar drím
RÉSZLET AZ ADDIG SE ISZIK KÖTETBŐL
Számomra is tökéletesen váratlanul megérkeztem a Helyszínre.
Kiszálltam horpadt, kopott fényű SZGK-mbol. A következő három és fél órát a parkoló és a sörsátor közti két lépcsőfok megtételével töltöttem. „Tájékozódni kezdtem a rendezvény gazdasági hátteréről.” Az önkormányzati testület hosszan vitázott, hogy csokiszökőkút legyen-e vagy Szandi. Aztán megállapodtak egy kisebb szökőkútban, és hogy Szandi rövidebb műsort ad. A pörköltfőző versenyhez az önkormányzat biztosította a húst és a tüzelőt, de a fűszereket már a versenyzőknek kellett beszerezni, a gázpalackhasználat pedig csak saját felelősségre volt lehetséges – mondta el a jegyzőnő, kinek hamiskás mosolyát mintha Kínában gyártottak volna. („Úristen, kis muff, hogy bírsz így élni?”)
A verseny során a falutévé operatőre – zumolásnak induló mozdulatsorok befejezéseként – többször is beleesik a bográcsokba.
A korrupcióban megőszült polgármester Wass Alberten és Moldova Györgyön edzett magyarságával és nikotintól sárga frufruval fogad. Zakózsebéből kicsordul az ingyenmustár. Irodájába invitál, de ő elfelejt bejönni. Később őrülten azt kiáltozza, hogy „még soha nem használtam azt a szót, hogy amfiteátrumszerű!”. (Hm, lehet, hogy nem kellett volna kattantóport szórnom a sörébe, míg hugyozott? Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.) Körülöttünk napszaknak megfelelően részeg vasutasok, mint Odüsszeusz társai, muhaha. (Lásd keretes írásunkat!) A neve elhallgatását kérő (no, nem mintha emlékeznék akár az arcára is) informátorunk azt állította, hogy a túlárazott csatornázás árából a térség országgyűlési képviselője hetekig szippantotta a kokaint Ibizán a Megye szépének fejőlányos csöcseiről. (Vigyázat! Tényfeltárás!) Mindeközben, esküszöm, a Fő tér Trianon-szökőkútja Sasvárisándor hangján részleteket adott elő a Hairből, magyarul. Mérges bácsik rágták csendben a szalonzsidózás gittjét a sátor sarkánál, én meg Magyarország soha nem valós méretű dicsőségét sirató tarsolylemezesekkel pálinkáztam a pultnál: beépülés, megfigyelés, feljegyzés! Komolyan eltökéltem a Horn Gyula vízihullája alakú gumimatracok piacra dobását. A rendezvény mellett a rendőrök órák óta püföltek pár cigányt, de úgy tűnt, lassan már ők is unják.
Ja! „Számtalan off programból is válogathatott az érdeklődő.”
Ki lehetett próbálni a sámándobokat, a Gombos Gyula alakú ugrálóvár mellett honfoglalás kori tűzoltóautó-bemutató zajlott, volt cserpepörgölés, vurlovkerpelés, bajzánvonzolás is. Részt is vettek „szép számmal”. A kispályás focibajnokság leggyakoribb szurkolói kommentje egyértelműen a „Ne hagyd élni!” volt – sztyeppei lovas-nomád időnkből itt maradt vad, harci parancs ez.
Eközben a színpadon hömpölyögni kezde’ az kultúra. A hagyományt őrizve, s egyben meg is gyalázva azt, néptáncosok csűrdöngöltek: autentikus magyar írszteppet adtak elő Vangelisre. Útközben sok mindenről beszélgethettek, de a koreográfiáról egészen biztosan nem. (Az népviselet, BTW, amihez át kell öltözni?) Inkább a büfében kerestem volna menedéket, de meg kellett írnom a sztorit. Volt itt minden, az egész zátonyra futott magyar tömegkultúra „képviseltette magát”. A „Marcali háromtenor” fellépése alatt négyszer állt le a veseműködésem a furmitnitrit-aldehidtől. A produkcióhoz nem tett hozzá, s nem is vont le belőle sokat, hogy bár hárman voltak a színpadon, csak kettőnek jutott mikrofon. Igaz, több ponton úgy éreztem, hogy ha nyugdíjas alkotmánybírók ABBA-slágereket adnának elő eszperentéül, itt már az is felszabadulás lenne.
(…)
„A színpadon eközben” táncdalfesztivál-dinoszauruszok kísértettek valami hamis Kádár-kori idillel az őszi szélről, meg a kódolt, nyilvánvalóan a baszásról szóló refrénnel. A helyi háziasszonyok őrjítő zumbája még csak most jött, aztán elszabadult a pokol: kangatorna, kaszkadőrshow, Doris és a kiskutyák, a pókaszepetki dr. Mengele Mazsorett Csoport, Adelaida Hastánc Stúdió Show Zalaháshágyról, az Ebergényi Cukorbetegek Tánca, Kőműves Isti és Marok Marcsa, a pacsatüttösi Molotov Baráti Társaság Szavaló Kórusa, aztán persze a népszórakoztatás hidrogénbombáját, a műanyag zenei alapra pakolt cigány-hiphop-operettlakodalmast is bevetették: Horváth Jancsika Dzsunior És A Néma Ikrek perdültek színpadra, majd a már „nagyon várt” Szandi „zárta a sort”. Azt hiszem, a stihlfűrész minden produkciónál elkélne.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
