Vera és újdonsült barátja, Jozef kilépnek a függőfolyosóra. Üres, csak a fordulóban cigiznek páran, de azok magukkal vannak elfoglalva. A lakásban már énekelnek, pedig ez igazán nem szokás karácsony másnapján.
A gangon meglepően enyhe idő van, amíg ez a ragyogó nap idesüt, nyitott kabátban is álldogálhatnak. Néha feltámad a szél, bevág egy rácsos ajtót vagy fürdőszoba-kisablakot. A lakásból cigarettafüst és sörszag árad, szemben, ahová nem süt a nap, látszik, hogy a szobák ablakában vibrálnak a tévék és pislákolnak az ablak elé állított karácsonyfák.
„Szomorú vagy?”, kérdezi Jozef.
„Csak egyedül.”
„Egy karácsonyi bulin?”
Vera bólint.
„Igaz”, feleli Jozef, „itt lehet csak igazán”.
Hallgatnak, de nem rossz, Vera nem mer a fiúra nézni, mindketten támasztják a korlátot, előre néznek, mintha lenne ott valami az üres székeken, elhagyott hamutartókon kívül.
„Te mit keresel itt?”
„Karácsony van. Nem tudtak kire hagyni”, feleli Vera.
Jozef láthatóan meglepődik, feléje fordul.
„Nem szegediek vagytok?”, kérdezi.
Vera bólogat, hogy de, és megint érzi azt a szorítást, amit ilyenkor szokott, ha arra gondol, hogy ők milyen magányosak itt, nem is tudja, hogy belekezdjen-e, elmondja-e, hogy a papa szülei meghaltak, a mamáé meg messzire laknak, és ezért az ünnep másnapján vagy utaznak, vagy ide szoktak jönni, a papa régi barátjához, de nem kell erről beszélnie, mert Jozef mesélni kezd, hogy ha ő otthon lenne, Lengyelországban, Tarnowskie Goryban, a világ legszebb kisvárosában, ami alatt még ezüstbánya is van, igaz, nem üzemel, de az most mindegy, szóval, akkor ő nem lenne mindenféle barátoknak mondott idegeneknél, csak a családnál, mert a keresztapjáék is közel laknak, meg a bérmakeresztapjáék is, és neki huszonhárom unokatestvére van, és mindenki ott lakik a városban, némelyek távolabb a piactértől, de biciklivel az sincsen messze, és ő bárhová mehet, mert mindenütt szeretettel fogadják, és mindenki ott él, és ott is élt. Mindig is.
„Csak ti nem”, vág közbe Vera.
„Csak mi nem”, ismétli meg Jozef, és elkomorul, már nem csillog a szeme, visszakönyököl a korlátra, újra az udvart nézi.
„Nem akartalak megbántani.”
Jozef legyint.
„Miért jöttetek el?”
„A papát folyton elhelyezik.”
Vera felnéz, azt akarja kérdezni, hogyha Jozef lengyel, hogyhogy beszél magyarul, amikor a fiú megint mesélni kezd, most nem olyan hevesen, mint az előbb, sőt, inkább kimért. Okoskodó, keresi a szavakat.
„Először Krakkóba költöztünk”, hallgat, „a papa ott is hegedült tovább, és az még jó volt”. Ránéz, „tudod, az nem volt messze, onnan hétvégére haza lehetett utazni, vonattal, még úgy is, ha a papa nem jött, de aztán tavaly onnan is eltették őt, és akkor jöttünk Pestre, és már onnan is nagyon messze volt Tarnowskie Gory, csak az ünnepekben lehetett hazamenni, és nem elég ez, most meg itt vagyunk. És Szeged még messzebb van, és már ilyenkor sem megyünk haza.” Verának fogalma sincs, milyen messze lehet az a lengyel város, de Pesten volt már, és valóban sokat kell utazni.
„Ha karácsonykor se mentek, hát mikor?”
Jozef erre csak morog valamit, nem érteni, mit, aztán a szeme megint felragyog, egészen érdekes, ahogy változik a színe, mintha karácsonyfaizzó lenne benne, és miközben magyaráz, úgy hadonászik, mintha vezényelne, arról beszél, hogy majd egyszer, ígéri a lánynak, elviszi őt oda, Vera mosolyog, hogy miféle túlzás ez, hiszen néhány órája ismerik egymást, és különben se megy ő semmiféle fiúval sehová, nem szokása, de azért bólogat, Jozef meg magyaráz, hogy az ezüstbánya ott húzódik az egész város alatt, és most már nem bánya, hanem egy hatalmas csónakázótó, barlangfolyosók, illetve folyók meg termek, vagyis tavak labirintusa, és néha vigyázni kell, mert az ember beveri a fejét, de olyan szépet még nem látott, és ahogy ezt mondja, Vera azon kapja magát, hogy elképzeli, ott van, mennek, csak ők ketten, Jozeffel a föld alatti csatornákon, és ő behúzza a nyakát, nehogy koppanjon a kobakja.
„Jó lesz”, mondja, és ezen annyira meglepődik, hogy legszívesebben bocsánatot kérne, mert ő nem szeret olyat ígérni, amit nem tart meg, és ebből természetesen nem lesz, nem lehet semmi.
„Mit jó? Igazi csoda!”, kiáltja Jozef, és még mondana valamit, amikor Vera barátnője, Sári kilép a folyosóra.
„Megjött a flódni!”, kiáltja nekik oda látható kárörömmel, az irigység egészen vékonyra húzza a szemét, de most boldog, annyira, mintha nem is egy távoli, de egy egészen közeli csodát tett volna tönkre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!