-

 
VH, 2017. augusztus 19.

Először maradt egyedül az új irodájában. Másfél óráig kínozta a háeres, talán már minden papírt aláírt, beleértve a tűzvédelmi szabályzatot is, a menekülési útvonal melléklettel. Bekapcsolta a gépet, elővette a pogácsáját, ezt a pillanatot különösen szerette, az első harapás, a legjobb, Lehel téri pékség sajtos pogácsája, a város legjobbika, bár ma sajnos megégették. A szájához emelte, az élesztő illata megcsiklandozta.

Ekkor csörrent meg az asztali telefon. Vacillált, elvégre még a háerosztályon is lehetne, és akkor nem hallaná, a pogácsa csalogatta, tömör, mégis puha a tésztája, nem olyan, mint a fagyasztottaké.

A készülék kitartóan csöngött. Visszatette a pogácsát, felemelte a kagylót, ez az első napja, érdemes vigyázni.

„Nem működik.”

Ezt mondta valaki a telefonba, női hang, nem mutatkozott be, nem részletezte, mire gondol.

Máté visszakérdezett.

„Mi?”

„Marika vagyok”, a nő libegő hangon beszélt, mégis ingerülten.

Két perce jutott, hogy örüljön az új állásának, és most vonalban volt Marika, akinek valamije nem működött.

„Azonnal jöjjön!”, mondta a nő.

Máté arra gondolt, hogy időt kér, de aztán inkább csak rákérdezett, hogy pontosan minek van baja. Gondosan visszahajtogatta a pogácsászacskót, ment, át a zöld zónába.

Marika, ahogy a cégben mindegyik fontos ember, a zöld zónában székelt, ahogy Máté az új kollégáitól hallotta, a zöld zóna egy ismeretlen, lápos világ, vérszívókkal és nadállyal, így mondta a háeres lány, és kacsintott, nyilván büszke volt magára, hogy ilyen szavakat használ.

Máté nem volt alacsony, mégis csak magasabb nő jött vele szembe. Itt ez a kritérium, gondolta, csupa egykilencvenes nő, magas sarkúban. Mind lenézhetett rá. Farmerben volt és egy egészen rendes pólóban, de úgy érezte magát, mint akit itt felejtettek a múlt évtizedből vagy még régebbről. Elegáns, vékony nők siettek el a dicstelen korridoron, aprókat léptek, mégis elhúztak mellette, mintha nem is lépnének, hanem ugranának.

A nő nem mondta a teljes nevét, ezért Máté is csak így emlegette, hogy Marikát keresi, félt, hogy egy ekkora cégnél kevés lesz a keresztnév. A titkárnő colos szempillái megremegtek. Nagyon szép volt, mindene festett, rajzolt, hibátlan.

„Szólok neki!”, mondta.

„Meg lettem fenyítve”, felelte ő.

A lány bólintott, „nem vagy egyedül”, mondta. Most mintha mosolygott volna.

Egy ilyen gyönyörű nő fakó mosolyát csak biztatásként lehet érteni, Máténak ez felhívás volt, mindjárt elképzelte, hogy így, a kosztüm szoknyáját felhajtva az asztalon szerelmeskedik vele. Aztán magára nézett, kellene valami, egy hokedli, hogy fölérje. A mamája borsófejtőse megtenné, gondolta, de ez már nagyon nem illett az erotikus képzelgésbe.

Dr. Karton Mária, így hívták a nőt, Máté kopogott, várt, várt, vajon miből doktor Karton Mária, gondolta, biztosan jogász, a nő kinyitotta az ajtót, lassan, szinte kimérten, valamitől mégis indulatosan.

„Hát mondom, hogy tessék, itt mindenki fogyatékos?”

Máté nézte a hangszigetelt ajtó puha műbőr párnáit, utoljára az egyetemen látott ilyet, a multiknál ez nem divat, itt eddig csak tágas, egybenyíló irodákkal találkozott, mindenki szem előtt, hallótávolságban. A számítógép monitorja sötét volt, mint egy szívkamra.

„Csinálj vele valamit!”, mondta a nő.

Karton Marika nem volt már kamasz, de vadítóan nőies asszony volt, csöppentett, feszes mell, vaskos, formás fenék. Máté a nyitott, mély dekoltázsba nézett.

„Szereld meg.”

Máté rájött, hogy fél, felismerte az érzést, mint a szomjúságot szokta, rácsodálkozott, hogy eddig nem vette észre. A számítógép nem reagált. Bemászott az íróasztal alá, és megnézte a gépház mögötti vezetékeket. Marika leült elé a székre, és keresztbe rakta a lábát. Majdnem betolta a széket, maradt még némi hely, de Máté így is beszorult, felnyögött, próbált jelezni a nőnek, hogy kevés helye maradt az asztal alatt.

„Ö”, mondta, aztán krákogott.

A nő még mintha beljebb tolta volna a széket. Máté nem mondott semmit, valami megnyugtató dologra akart gondolni, de ilyesmi nem jutott eszébe.

„Megvan, amit keresel?”, kérdezte a nő.

„Nincs”, felelte.

„Én is úgy érzem, hogy nincs”, mondta Karton Mária.

A nő billegett a székkel, a belső láb görgője forgott a levegőben, amikor megállt, a nő billentett a széken, a görgő megint pördült, kattogott, vékony, fémes hangon, Mátét a motollára emlékeztette, olyan volt, mint gyerekkorában, a biciklijére szerelt kereplő, a nő asztalán csörögni kezdett a telefon, nem vette fel, hosszan, de hiába, nem tették le, újra és újra megszólalt, Máté félelme lassan dühbe fordult át, elgémberedett a nyaka ott lent, apró, fehér, izzó pontok jelentek meg körbe körülötte, szédült, a telefon még mindig csengett, talán már percek óta, a nő hirtelen felkapta és hátrébb tolta a széket.

„Tessék!”, mondta olyan boldogan, mintha valami nagy örömhír érte volna.

A számítógép ebben a pillanatban beindult, úgy búgott fel, mintha eddig légszomja lett volna, szinte harapta a levegőt, nem így Máté, beállt a nyaka, nehézkes, ügyetlen mozdulatokkal mászott ki az asztal alól.

A nő rá sem nézett, még azt sem mutatta, hogy menjen ki. Egészen más volt a hangja a telefonban, de nem lehetett eldönteni, kivel beszélhet, kollégához túl intim volt a tónus, családtaghoz túl szakmai a téma. Csak a boldogság volt a biztos: Marikának szinte vibrált a hangja.

Máté kiment, örült, hogy megszabadult, de a harag ragadt, látta maga előtt, ahogy pörög a szék kereke, és olyan tehetetlenséget érzett, mint még soha életében. Remegni kezdett a térdkalácsa, egyre szaporábban vette a levegőt, szembejött egy nagyon magas lány, az, aki az előbb, vagy talán egy másik. Majdnem olyan szép volt, mint amaz. Máté a szemébe nézett, olyan direkten, szinte tolakodóan, hogy a lány megállt.

„Segíthetek?”, kérdezte.

Megrázta a fejét, a lány azonnal továbbindult, most úgy tűnt, mintha nem is lassított volna, ő visszament, nézte a pogácsászacskót az íróasztalon, csak nézte, nem vett belőle, leült a gép mellé, és hogy ne kezdjen el üvölteni, felírt egy mondatot, 18-as betűmérettel, hogy ki se férjen a képernyőre.
 

HARMINC ÉV NAPSÜTÉS címmel szeptember 18-án jelenik meg szerzőnk új kötete. Az író első tárcanovellagyűjteményének történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!