A legszebb dolog az életben, mikor a szerelmesekből anya és apa lesz. Ez egyben a legijesztőbb, fizikailag és érzelmileg is a legmegterhelőbb időszak egy nő és egy párkapcsolat számára. Csakhogy erről még mindig nem beszélünk. Az őszinteség néha kibuggyan már, mint a Felkoppintva című vígjátékban. Ám A legszebb dolog című francia film csípős humora, szemet-lelket kényeztető képei, bizsergetően jó zenéje és színészi bravúrjai mellett fapados űrutazásnak tűnik csupán.

 
A legszebb dolog

„Nem lehetek boldogtalan, anya vagyok, hogy is panaszkodhatnék” – mondja Barbara (Louise Bourgoin), a film főhősnője.

Ismerős szavak egy nőnek. Mind próbálunk megfelelni a környezetünknek, a bennünk élő anyaképnek, a gyerekünk, a párunk igényeinek. És közben olykor elveszítjük a legfontosabbat, önmagunkat. Választhatunk, hogy a pelenkák közé dugjuk a fejünket, és önkéntes mártírok leszünk, avagy megküzdünk a teljesség visszaszerzéséért, mint Barbara. Bár a film humorral kezeli a várandósság és a szülés legrettenetesebb perceit is – például mikor az első öröm után a vécébe lóg a fejünk, vagy ahogy a szülész viccelődik a lábunk között –, jobb ezeket akkor látni, mikor már túl vagyunk rajta. Akkor viszont a sorsközösség óriási megkönnyebbüléssel tölti el az ember lányát.

Mintha nem is Párizsban, hanem valahol nálunk játszódna a történet, a gátmetszéstől a lábkikötözésen és a szülésgyorsító infúzión át az orvostanhallgató csoport vizitálásáig minden megvolt, amitől egy nő kiszolgáltatva és megalázva érezheti magát. „Amikor szülsz, feltépik a belsődet, hogy aztán összevarrjanak tűvel, cérnával… Megszégyenítve éreztem magam, üres voltam, kietlen semmi… Talán nincs is bennem anyai ösztön” – halljuk Barbara gondolatait. Azt hinnénk, ennyire pontosan ezt csak egy másik nő láthatja, pedig a rendező Rémy Bezançon már a Hátralévő életed első napja című filmjében is értő, szerető lélekkel babusgatta a női lelket.

A trauma nem tűnik el úgy, mint a felszívódó varratok, és az sem segít, ha a nő az anyaságba menekül. „A gyerek velünk alszik, kivételesen” – hány apa hallhatta már ezt, majd ébredt fel még hónapok múlva is hármasban a hitvesi ágyban.

„Valaha romantikus voltam, valaha filozofikus voltam” – állapítja meg az anya szomorúan két szoptatás között, mosatlan hajjal, több hónapos kialvatlanságtól elcsigázva. „Csak ez az egy pólód van?” – kérdezi erre az apa (Pio Marmai). „Egy éve nem láttam a barátaimat. – Én sem.” Párbeszédeik ekkorra már ugyanolyan magányosak, mint a belső monológok, eltávolodnak, mint két kontinens. Mivel együtt nem megy, külön-külön kell megbirkózniuk belső ellenségeikkel, kockázatva, hogy akár végleg elválnak.

Szívből drukkoltam, csak ne legyen igaza Barbarának abban, hogy mindenki elveszíti a szerelmét a gyermekvállalás után.

De ahogy anyának sem születni kell, hanem azzá válni, a család sem a levegőből jön létre. Mindaz, ami valamiféle csoda folytán túléli a viszontagságokat, még az idő savát is, valóban a legszebb dolog lesz.

(Forgalmazza az Odeon)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!