Végtelen

A kereszteződés után a papa vadul kacsázni kezdett, aztán, mintha utánozni akarnák, a gyerekek is. Végül már az egész család kanyarogva tekert, amíg a papa váratlanul le nem szállt a bringáról, megállásra intve a csapatot.

A festés friss volt, aznap délelőtt készült. Ernő, aki már a vízbázisú, üveggyönggyel megszórt festék kifejezést is roppant költőinek találta, addigra épp a Fradi-pályával szemben, a Szöglet büfében fogyasztotta a sokadik sört. Az útburkolatjel-festő gép a betonozott járdán parkolt, Ernő pedig világosan érezte, hogy ha a mai napon képes koncentrálni az erőit, akkor elkészülhet a megálmodott felirat.

Szeme előtt az M7-es autópálya bevezető, Budaörsi szakasza lebegett, a felüljárón évek óta olvasható elfogult közlés, amely szerint Zsuzsa szebb, mint Hófehérke. Zsuzsa azóta sokat öregedhetett, a felirat azonban nem kopott, sőt a környezetében újabb és újabb grafittik jelentek meg. Ernő különben, noha a Budaörs felőli érkezések hatottak alkotói módszerére, alapvetően megvetette a grafittit, mint műfajt. Sunyi, pitiáner dolognak tartotta, mint a zsebtolvajlást. Mert alattomban, festékszóróval felfújni valamit a falra egészen más, mint egy járművel, fényes nappal, a közlekedő gyalogosok szeme láttára dolgozni. Ő valami nagyszabású, eredeti gesztusra vágyott, egy olyan feliratra, amit már Liszt Ferenc reptérhez közeledő landoló repülőgépekről, sőt esetleg már az űrből is el lehetett volna olvasni. Ernő képzeletében amerikai tudósok hajoltak össze tanácstalan arccal egy képernyő előtt, hogy kockáról kockára elemezzék a Google legújabb légifelvételeit, és hitetlenkedve silabizálják a kinagyított fotókon az egész Magyarországon átkacskaringózó, valószínűtlen feliratot, amelyen az olvasható, hogy Reszket a bokor, mert madárka szállott rá. Az idézetben Ernő még nem volt teljesen biztos, fölmerült benne egy sor a Kistehén zenekartól is, meg egy másik József Attila Óda című verséből, nevezetesen az, hogy Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít, de ez utóbbi árnyalatnyival hosszabbnak tűnt a kelleténél. Ott, a bádogasztal mellett az útburkolatfestő fején még az a posztmodern gesztus is átfutott, hogy fel lehetne fújni a Népliget betonjára vízbázisú, üveggyönggyel megszórt festékkel azt, hogy vízbázisú, üveggyönggyel megszórt festék, ám alighogy a gondolat megfogant agyában, az ötletgazda rögtön be is látta, hogy hülyeség, ráadásul kevés köze van a címzetthez.

Mint látjuk, Ernő nem csak művelt volt, hanem gyakorlatias is. Úgy okoskodott, mint egy vérbeli reklámszakember: az üzenetnek világosnak és jól láthatónak kell lennie. Tudta, hogy a címzett ezen az útvonalon jár villamossal dolgozni, ezért a feliratot mindenképpen valahol a kőbányai lehajtó és a Lágymányosi híd között szerette volna elhelyezni.

Az apró helyiségben többen is ültek, álltak körülötte, de töprengő arckifejezése mindenkit távolságtartásra késztetett. A kocsma törzsközönsége ismerte a gyásznak, a bánatnak ezt a szakaszát, már túl az apátián, de még innen az olvadékony közlékenységen. Azt is sejtették, hogy a kint parkoló, zsugorított traktorhoz hasonló jármű Ernőhöz tartozik. Egy márkás autó vagy egy drága motor sokkal beszédesebb és tekintélyt parancsolóbb. Ám amikor Ernő kissé imbolyogva, westernhősökhöz hasonló, nehézfiús terpeszben kilépett az ajtón, majd másodpercnyi megtorpanás után beült a járműbe, akkor mégiscsak felmorajlott valami elismerés.

Elhelyezkedett a volán mögött, felzúgatta a motort. A tett halála az okoskodás, kinyitotta a festékszórók szelepeit.

Szomorúan felvetette a fejét, nekidurálta magát és éles, hirtelen hurkokkal megalkotott az aszfalton egy hatalmas, cirkalmas E betűt. Akkorát, amekkorát talán tényleg az űrből is el lehet olvasni.

Ekkor hirtelen elbizonytalanodott. Az E betű sem a banális Szeretlek Enikő felirat, sem a Reszket a bokor, mert madárka szállott rá elejére nem volt odailleszthető. Még az se derült ki belőle, hogy Enikő, Eszter, Erika vagy esetleg Edit-e a címzett.

Rosszindulatú külső szemlélő azt is hihette, hogy az a bizonyos E az Ernőre vonatkozik, aki itt járt. A dupla, sárga festékszóró fej miatt mindenesetre úgy nézett ki, mint egy óriási, szellemképes, sárga végtelenjel.

A bicikliző család ekkor érkezett ahhoz a szakaszhoz, ahol a kanyarok végképp követhetetlenné váltak.

– Hova a jó büdös francba megy ez? – kérdezte az apuka családfőhöz méltatlan hangnemben.

– A végtelenbe – mondta hunyorgatva a nagyobbik gyerek, aki már látta az aszfalton az Ernő által leírt óriásbetűt. Az apuka negyven fölött járt, és már nem szerette a kihívásokat. Körbepásztázta a terepet.

– Akkor letérünk – adta ki a parancsot, és idegességében lazított a bukósisak pántján, ahogy a nyakkendőjén szokott, ha különösen nehéz feladatot sóztak rá.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!