„Ektivét, ektivét!” – kiabálta egy kisfiú a minap a strandon, és megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy ők is ugyanazt az agymosást kapták, mint az én gyerekeim. Dórára, Diegóra és a többi „interaktív” amerikai rajzfilmre gondolok, melyek a játékos nyelvtanulás jegyében gagyi kiejtéssel és hangsúlyozással, a gyökérgumók értelmi szintjére lebutított, ismétlődő történeteken és dalocskákon keresztül azt a húszszavas angol szókincset adják át a gyereknek, ami magyarul és nagyjából minden nyelven ugyanaz: komputer, kamera, helló és társaik.

 

A gyerekek sajnos többnyire szeretik Tiptiriptiptidórát, bár még minden vackot megnéznek, ha nem elég erős a szülői ízlésterror. Én csupán finom befolyással szoktam élni, bízva a sajátjaim helyes értékítéletében – és lám, a 4 éves lányom egyszer csak kibökte, hogy úgy unja már ezt a beszélő hátizsákot.

Bár ismerek családot, ahol életnagyságú Dóra és Diego páros díszíti a gyerekszoba falát, ráadásul az anyuka saját kezűleg pingálta oda, a szülők többsége szivárványosat hány tőlük. Csak azért nem kapcsolja el, mert jóhiszeműen azt gondolja, ebből talán ragad némi angol a gyerekre, míg az Én kicsi pónimból, az Eperkéből meg a hasonló giccspudingokból legfeljebb rossz ízlést szed magára. Rosszabb esetben akár annyira híve a korai nyelvoktatásnak, hogy bébiangolra is járatja porontyát, esetleg saját, akcentusos, olykor nyelvtani hibás idegen nyelvi ismereteit is előszeretettel adja át csemetéjének, csupa jó szándékból.

Hazájában, Amerikában Dóra és Diego spanyolul makog, és ott van Kai Lan is, a trió kínai tagja, akinek a nevén (vadkáposzta, avagy kínai brokkoli) az egész kínai–amerikai kolónia sírva röhöghet. Kínaiul ugyan nem tudok, de ha Dórából indulok ki, akkor neki is olyan kifinomult lehet a kiejtése, mint a Forma–1-es kommentátor Gyu­lám­nak, aki szerint Szerhió az Szerdzsó Perez, Vettel meg Szebasztián Fettttel, legalább négy t-vel. A tengeren túl azért van nagyobb sikere ezeknek a rajzfilmeknek, mert jóval multi­kulturálisabb a társadalom, és simán előfordulhat, hogy az oviban vagy a játszótéren több olyan gyerek kerül össze, akinek nem az angol az anyanyelve. Viszont ebben a korban még a legnagyobb egyetértésben tudnak együtt játszani anélkül is, hogy három nyelven tudnának hellót köszönni, vagy hogy a számukra még alapvető toleranciáról kelljen nekik lebutított kiselőadást tartani. Kétéves kor fölött már sértés az értelmi képességeikre nézve, hogy azt akarják elhitetni, egy kislány meg a csizmás, rózsaszínű majma hallja őket a tévén keresztül, mikor felszólítják őket valamiféle döntésre. Ráadásul a megerősítést akkor is megkapják, ha épp rosszul, vagy sehogy sem válaszoltak – ennyit az interaktivitásról. Az meg már szánalmas, hogy minden részben rá kell üvölteni Szvájpörre, a rókára, hogy ne lopjon, és akkor jól nem lop. Valamit mégiscsak tudhat ez a Dóra, hogy mindenki szót fogad neki, én meg hiába pattogok úgy, és olyan lila fejjel, mint a Hátizsák, csak egyre jobban röhögnek rajtam.

Címkék: Képernyő-televízió, Alberto Contador, gyermek, Alberto Contador

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!