Marcipánnal bevont hungarocell, festékszóróval lefújt torta, ipari piskóta – nem csoda, ha nem fut össze a nyálunk a cukrászvetélkedőtől, ha ilyen remekek készülnek. Míg azon töprengünk, vajon miért nincs a cukrászatnak akkora presztízse, mint a szakácsművészetnek (mert enni mindenki szeret, de nem mindenki édesszájú?), egy egész hátország tárul fel előttünk: autodidakta hobbicukrászok (köztük pályaelhagyó pedagógusok, gyesen lévő kismamák) sütögetik saját konyhájukban, rendelésre a kacifántos formatorták százait, talán ezreit. Legfőképp az egyediséggel, ötletességgel és a személyességgel tudják megszorongatni a hivatásosokat, mikor romantikus békülőtortát vagy az állatkerti cebui kocamalac szülinapi tortáját kell megsütni, többnyire mégis olyan alkotásokat látunk, amiktől egy szülinapos ötéves is elbőgné magát.
A cukrászathoz elsősorban türelem kell, a sütőből sem pattan ki úgy a piskóta, mint egy frissen sült a serpenyőből, de az igazi alkotóművészet az aprólékos díszítés, a marcipánfigurák és cukordíszek megformázása. Nem csoda, ha egy lajhár virgoncságával és egy órásmester nyugalmával dolgoznak, nem dühöngnek, csapkodnak és kapkodnak, legfeljebb elpityerednek, ha valami nem sikerül tökéletesre. A két csapatba osztott versenyzők közt sincs ádáz rivalizálás, a borbásmarcsisan bájologni próbáló Valkó Eszterre ügyet sem vetnek, de még a szakmai zsűritől sem várhatunk csípős, szarkasztikus beszólásokat.
A leggyakoribb hibának a torták gyermetegségét róják fel, miközben az egész műsort agyonvágja a bébizene, ráadásul a végén a kieső a legellenszenvesebb vetélytárs képébe nyomhat egy habos tortát. Itt már bevillan a kamujelző, mert az elsőt épp a legszimpatikusabb versenyző, a törökbálinti Tücsi kapta – talán titokban lenyalta valakinek a habverőjét?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!