Az emberrablás szinte szórakozás és hivatás is volt a Buenos Aires-iPuccio családnak, a nyolcvanas évek Argentínájának legrettegettebb és legfegyelmezettebb sorozatgyilkosainak. Az igaz történet a Velencei Filmfesztiválon a legjobb rendező díját elnyerő Pablo Trapero könnyed stílusában csak még hátborzongatóbb, mert rádöbbent bennünket, hogy a valóság néha meghökkentőbb és iszonyatosabb, mint a fikció.
Arquímedes Puccio (Guillermo Francella) a világ szemében egyszerű boltos, öt gyermek édesapja, tisztességben megőszült, istenfélő ember. Az asztalnál imádkozik, és mindig letörli az ujjlenyomatait a gyilkosságok helyszínén. A felesége átnézi a gyerekek leckéjét, főz a családra és a pincében fogva tartott áldozatokra.
Alex (Peter Lanzani), a legidősebb fiú, az argentin rögbiválogatott tagja, rengeteg sikeres és vagyonos baráttal, ő választja ki, kit raboljanak el. Az öccse, Daniel elég nagydarab ahhoz, hogy betuszkolja őket a kisbuszba, amit gondos édesapjától kapott ajándékba.
A harmadik fiú, Guillermo nem bírja a nyomást, de a két kisebb lány is kezd összeomlani, miután 3 hete üvöltve jajgat egy nő a pincéjükben, mert nem fizetik meg utána a váltságdíjat.
A békés, mintaszerű, ámde kettős családi élet épp olyan abszurd természetességgel jelenik meg a thrillerben, akárcsak a Maffiózóksorozatban. Az ellentéteket még markánsabbá teszik a Scorsesét idézően meglepően derűs dalválasztások.
A bűnösségét élete végégig tagadó keresztapa provokatív személyiségrajza, a legidősebb fiához fűződő viszonya, mely baljós könnyedséggel építi, majd drámaian fel is robbantja a filmet, nem működne ennyire, ha nem szűrődne be a katonai junta gátlástalan, az emberéleteken áttaposó, gyomorforgató valósága.
Csakhogy még egy ilyen világban sem lesz mindenkiből megélhetési sorozatgyilkos, ahhoz bűntársak is kellenek, mint egy összetartó család.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!