Gyönki piramis a határon

Van, hogy egy kert végébe épített stadion révén tesz szert országos ismertségre egy kistelepülés. Van, amikor egy irodalmi katedrális emelkedik ki egy írói képzeletből, és állítja középpontba az addig marginális jelentőségű falut. Mesterházy Balázs tizenöt elbeszélésből összeálló „novellaregénye” a Tolna megyei 2000-es lélekszámú Gyönköt varázsolja (fikcionalizálja) közérdeklődésűvé. És ahogy teszi, példaértékű és tanítani való – én legszívesebben rögtön bevonnám a középiskolai irodalmi tananyagba. Nemcsak azért, mert az elbeszélések egyik fókuszában eleve egy országos beiskolázású két tannyelvű gimnázium áll – a másikban az idegsejtszerűen jellemezhető település központja, a Gesztenye presszó –, hanem nagyfokú nyelvi precizitása, hosszú és sűrű mondatai, remek kis és nagy, magas- és mélyszerkezete miatt is. Valamint amiatt, hogy a szerző ennyire ura a szétágazó és egybefonódó, több elbeszélő által elmesélt, érdekes (és önreflexív) textúrájú és motívumhálókkal egybefűzött történeteknek, melyek rengeteg értelmezhetőségi lehetőséget felkínálnak, számos jelentésréteg felé nyitnak. Továbbá mert nemcsak (irodalmi) térképre rakja az egyik legelmaradottabb megyénk településeit (én mondhatom ezt, Tolna megyeiként) – ugyan hol máshol olvashatna az ember a sváb Gyönkről, Miszláról, Regölyről, Kölesdről, Kajdacsról, Szakadátról? (Ozora nyilván ismerős, Szekszárd Babitstól, Mészölytől, Baka Istvántól, Borjád és Sárszentlőrinc Petőfitől, előbbi Illyéstől, utóbbi Lázár Ervintől is) –, de Ottlik, Tar Sándor, Esterházy, Hrabal, s kicsit Márquez révén – nem műveltségi vetélkedőként, de az otthonosságot megteremtve – olyan nyelvi formával és tartalommal rohanja és temeti maga alá az olvasót, hogy az élvezettel nyögdécsel élet és halál között lebegve, saját romjai alatt.

Merthogy a novellafüzér-regény a halálról (is) szól, na meg az emberekről, az életükről, fiatalságukról, örömeikről, tragédiáikról. És kicsit Nietzschéről, Chopinről, a Metallicáról, a Guns ’n’ Rosesről, Tom Waitsről, a Quimbyről. Kelet-Európáról, a provincia provinciájáról, rólunk. És hiába zökken ki újra és újra a narratív idő a németek, magyarok, „városi hülyegyerekek és a helyi brazilok” [német cigányok (szintók)], külföldi vendégtanárok lakta településen, a sváb-magyar Macondo középpontját jelentő Gesztenye placcon állandó a kocsmaidő. Ahol újra és újra felépül a gyönki piramis, „az emelkedő, majd a két decistől lejtő sor”: a feles, deci, másfél, kettő, másfél, deci, feles piramisszerű alakzata az ivóversenyek során.

E mestermunkára tényleg csak koccintani lehet. 

(Kalligram, 2018. 232 o.)

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!