Ha volna két életünk - Elemi szerelem. - Mi értelme egy szerelemnek, ami soha nem teljesül be? Hősies-e, aki kitart egy 15 éves házasság mellett? Vagy éljen kettős életet, és titokban kövesse a vágyait? Örökre bánni fogja, ha megteszi – vagy azt, ha nem? De vajon boldogabb lesz-e a másikkal, ha majd enyhül a bizsergés? Lisa Azuelos filmje tele izzasztó kérdéssel, és amilyen könyörtelen a rendezőnő, magára osztotta az „öregecskedő feleség” szerepét François Cluzet oldalán, aki fellángol a gyönyörű egyedülálló anya és sikeres írónő (Sophie Marceau) iránt.
Bár egyenlőtlen a helyzetük, a szerető szerepe sem fájdalommentesebb, mint a nős férfié. Ráadásul mindketten szülők is, két-három gyermekük életéért is felelnek. Mégis elsősorban emberek, és nem csupán a testi vonzalom sodorja őket egyre közelebb egymáshoz – arra könnyebb lenne összeszorított foggal nemet mondani. A karnyújtásnyira lévő boldogságot és a szabadságot látják egymásban, amelyet még nem ejtettek túszul a végtelenített hétköznapok.
Talán véletlenül találkoznak újra és újra, de az nem véletlen, ahogy megtalálják a másikban a vágyaikra a választ. A tudatukkal megteremtették egymást a hiányból, és ugyanígy képesek egy alternatív valóságot is felépíteni, melyben semmi más nem létezik kettőjükön kívül – ez az eszményi szerelem álomvilága.
Mert a szerelmes a képzeletében él, akkor is ott tölti az idejét kedvesével, ha épp távol vannak egymástól. Hozzá beszél, őt látja maga előtt, vele szeretkezik. Azuelos pedig bravúrosan, finom öniróniával mossa össze képzelet és valóság határait, megóva az andalítóan romantikus jeleneteket a közhelyességtől. Marceau mosolya szebben ragyog, mint valaha, Cluzet csóktechnikáján ugyan lenne mit javítani, de ettől még úgy tűnik, a franciáknál jobban senki sem tudja filmre vinni a vegytiszta, vérforraló, megrészegítő szerelmet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!