Ki nosztalgiázni, ki egy sosem ismert kor mementóit megtekinteni és – talán – megérteni tér be a Monostori Erődben rendezett tárlatra. Egy biztos, hidegen senkit sem hagy majd az az új, gondolatébresztő kiállítás, ami az egykor szovjetek által megszállt erődben nyílt nemrég.
Tizenhétezer-hetvenegy nap. Ennyi ideig voltak itt a szovjet csapatok. Ez alatt az idő alatt generációk nőttek fel, akik a mai napig emlegetik az egykori, eltűrt, vagy éppen gyűlölt, esetleg szeretett korszakot. A rendszerváltás óta eltelt több mint két évtized, sokan vannak, akik már csak homályosan, vagy éppen egyáltalán nem emlékeznek a szocializmusra. Számukra is rengeteg érdekességgel szolgálhat a „Vörös árnyalatok” című állandó tárlat, amely arra vállalkozott, hogy az épületben állomásozó katonák életét mutassa be. A Monostori Erődöt 1945-ben szállta meg a szovjet hadsereg és 1990-ig tartották felügyeletük alatt az épületet és a várost is. Titkokkal övezett terület volt ez akkoriban, még a komáromiak sem tudták, hogy nem messze tőlük Közép-Európa legnagyobb lőszerraktára helyezkedik el. Csak a kapun besorjázó vagonokat látták, a veszélyt, ami 45 évig a fejük felett lebegett, nem ismerték. Mint ahogy nem ismerték jó ideig a szovjet katonákat sem, akik tőlük nem messze, néha szörnyű körülmények közt éltek.
A kiállításon rengeteg eredeti fotót gyűjtöttek össze, amelyek a mindennapokról mesélnek, a hóban, egyenruhában focizó katonáktól a hadsereg „teázójáig”. Szívszorító, de egyben érdekes pillanatfelvétele az erőd életének az a fekete-fehér fotó, amelyen egy szovjet katona egyenruhás társai mellett Adidas tréningruhában mosolyog. Hogy hogyan jutott hozzá a nyugati kultúra egyik, akkoriban ikonikus darabjához, azt nem tudni. De nem ez az egyetlen titok, ami a mai napig övezi a szovjet hadsereg komáromi ténykedését. Nem sokkal azelőtt, hogy a katonák kivonultak volna az országból, a helyi lakosok arra lettek figyelmesek, hogy az erődbe teherautókkal fuvarozzák a kavicsot, méghozzá rengeteget. Miután az utolsó katona is távozott, az erőd kiürült, ám a sok kavicsnak sosem bukkantak a nyomára. Azóta sem tudni, hová lett, egyesek ugyan tudni vélik, hogy titkos, és a kivonulás előtt berobbantott földalatti járatokat töltöttek fel vele. De hogy hol vannak ezek a járatok, azóta sem derült ki… Egy korabeli telefonon visszaemlékezéseket hallgathatunk meg – a legérdekesebb kétségkívül azé az ukrán férfié, aki a leszerelés után nem ment haza, hanem itt kezdett új életet. A magyart kicsit törve arról beszél, milyen volt az élet a laktanyában, hogyan éheztek telente, hogyan vészelték át az itt töltött időt.
Magánszemélyek, levéltárak, múzeumok felajánlásaiból tevődik össze a kiállítás anyaga. A tárgyak némelyike még azoknak is mosolyt csal az arcára, akik talán még nem is éltek a rendszerváltás előtt. Miért? Mert sokuk – a Rakéta porszívó, a bádog füles bögre, a zöld felhúzható óra – a mai napig megtalálható rengeteg háztartásban. Állítólag valahol egy Szaratov hűtőgép a mai napig tökéletesen hűt, de a tárlaton látható varrógép és lemezjátszó is bármikor munkára fogható.
Nevethetnénk azon is, hogy minden katonai objektumban volt Lenin-szoba, ahol a katonák ideológiai képzése folyt. Ám a falra aggatott szőnyeg, amelyen Marx, Engels és Lenin profilja rajzolódik ki, illetve az asztalon található ideológiai tankönyvek inkább borzongató, mintsem derűs élményt nyújtanak. Állítólag a menetelő katonák közül a legszerencsétlenebb feladata volt, hogy a „hordozható Lenin-szobát” cipelje, amikor az alakulat elhagyta a laktanyát – táborozáskor előszedték, induláskor elpakolták a relikviákat.
A tárlat végén egy üzenőfal várja a látogatókat. Erre bárki megírhatja és feltűzheti a saját emlékeit, és bárki végigböngészheti az ismeretlen kezektől származó visszaemlékezéseket. A múlt árnyait, árnyalatait megőrző fal talán segíthet a közös megértésben, a vörös korszakról való párbeszéd elindításában. Mert ez a korszak nem zárulhat le a titkok felfedése, a zavaros érzések letisztulása és a múlt kibeszélése nélkül.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
