Hála és köszönet, professzor Jancsó!

 Igaz, hogy Torontóban nem osztogatnak trófeákat, de az itt bemutatott 450-500 amerikai és külföldi film összes alkotója és szereplője tudja, hogy ezen a fesztiválon dördül el a startpisztoly a világ legfontosabb díjaiért, a Golden Globe-ért és az Oscarért folyó versenyben. Aronofskyval az alábbi beszélgetést, mely egy hosszú interjú töredéke, Velencében kezdtük egy üveg magyar bor mellett, és Torontóban folytattuk egy műanyag szatyorral, amiből az Oldás és kötés és a Szegénylegények DVD-je került elő.

– Ekkorát mosolyogni még sosem láttam.

– Mert ennél nagyobb örömöt nem szerezhetett volna! Jól van az a drága Miklós? Most is olyan huncut a szeme? A legkedvesebb tanárom volt.

– Mikor és hol?

– Másodéves koromban a Harvardon, a vizuális környezettanulmány szemináriumon, amit ő vezetett. Azzal kezdte, hogy sajnos csak magyarul és franciául beszél, így egy bögyös tolmácslányra hárult, hogy lefordítsa a kedvenc mondását, miszerint egy idegen nyelvet csak szeretkezés közben lehet megtanulni.

– Nyugodtan kuncogjon, Jancsó most is ilyen. Kikacsint, mert szeret és tud élni.

– Vagyis bölcs ember. Nagyon okos és nagyon sokat tud. Mindannyiunkat lenyűgözött, hogy milyen tehetséges. A Harvard filmarchívumában minden filmje megtalálható, és mi persze az összeset vallásosan végignéztük. Tizenvalahányan lehettünk a csoportban, ami még éppen kezelhető létszám, és azt a vizsgafeladatot kaptuk Miklóstól, hogy a tanulmányi szünetben álljunk össze ketten-ketten és csináljunk egy rövidfilmet. Lényegében ez volt a szakdolgozatunk. Ő határozta meg a témát: a fiú találkozik a lánnyal, a lány összetöri a srác szívét. Mindannyiunkkal külön-külön kockáról kockára kielemezte, hol szúrtuk el, hol kaptuk telibe és miért. Az volt a fejlövése, hogy a filmben nincs állókép, mindig minden mozog. A mai napig abból élek, ahogy megtanított vágni. Türelmesen ült velem a vágószobában és nem csak a technikát magyarázta el, hanem azt is, hogy mi mit jelent és mit hogyan érek el művészileg.

– A Fekete hattyún látszik az európai iskola.

– Elsősorban Jancsó hatása látszik. Teljesen belehabarodtam a Szegénylegények hosszú snittjeibe, és tőle lestem el a technikát, amit ma már persze mindenki használ, például Alfonso Cuaron fantasztikusan alkalmaz Az isten gyermekeiben. A hetvenes évek gyereke voltam, igazi amerikai, Brooklynban nőttem fel, állami suliba jártam, gőzöm nem volt az európai irodalomról és a filmről egész az egyetemig, ahová eredetileg társadalomtudomány szakra iratkoztam, Marxot kutattam, és egy véletlen folytán nyergeltem át a filmre. De ami a tartalmi és vizuális komplexitást illeti, már kamaszkoromban Jim Jarmusch és Spike Lee hatása alá kerültem, aztán jött Polanski, Milos Forman, Kurosawa, meg persze Fellini, és végül mindent megkoronázott Jancsó. Szívből örülök, hogy a miskolci Cinefesten életműdíjat adtak át neki, és sajnálom, hogy csak videoüzenetemmel lehettem jelen, de a Fekete hattyút el kellett kísérnem Velencébe és Torontóba. Ha a szerkesztője megengedi, megragadom az alkalmat, hogy Jancsó holnapi, 89. születésnapjára volt tanítványai nevében jó egészséget kívánjak, és még egyszer – nem elégszer! – elmondjam a nyilvánosság előtt: ma nem lennék az, aki vagyok, és nem tartanék ott a szakmámban, ahol tartok Jancsó Miklós nélkül.

Torontó, 2010. szeptember

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!