Vér és erőszak – az utóbbi években nálunk is egyre népszerűbb a skandináv irodalom. A könyvesboltok polcait megtöltik a különböző szerzők kötetei, miközben sokan, és sokféle módon próbálnak rájönni, mi a siker titka. Az idei könyvfesztivál díszvendégei az „Északi országok”.
Ha tényleg a kezdet kezdetét keressük, körülbelül a 800-as évekig kell visszatekinteni. Ekkoriban az egységes óészaki, majd ónorvég nyelv volt használatban. Írásos emlékekből rengeteg áll rendelkezésre, a skandinávok ugyanis előszeretettel vésték rúnakövekbe (képünkön) bölcsességeiket. A hatalmas kőtömbökön kisebb alliteráló versek mellett főként sírfeliratok és átkok olvashatóak – ez utóbbiak főként azok számára helyeznek kilátásba mindenféle borzalmakat, akik elmozdítják a köveket. A hatékony módszernek (és a kövek irdatlan súlyának) köszönhetően még mindig szerte Skandináviában megtalálhatóak ezek az írásos emlékek, nemritkán panelházak tövében is. Az első lökést az északi irodalomnak a kereszténység 10. századi terjedése adta. Izlandon a teljes lakosság összegyűlt egy réten, és kézfeltartással szavazták meg, hogy áttérnek az új hitre. Az írásos emlékek java, a hagyományok átörökítése is innen származik. A sagák, a nemzetségi történetek a 12. századtól pergameneken éltek tovább. Főként királyokról, vagy hajdanvolt harci eseményekről szóló elbeszélések. Túl bonyolult történetvezetésre nem kell számítani: vérengzés, háborúk, bosszú, gyilkosság; nagyjából ez a sagák fő témája. A legismertebb mind közül az Edda-énekek című gyűjtemény, amelyben a harci részeket életbölcsességek szakítják meg.
Az izlandiak közt kifejezetten sokan tudtak írni – olyannyira, hogy még „importálták” is írástudóikat. Például Norvégiába, ahol a hagyomány szerint az 1350-es, nagy pestisjárványban az összes írni tudó lakos meghalt, így a kénytelenek voltak Izlandról érkező tollforgatókkal pótolni a hiányt.
A következő impulzust, amely továbblendítette az északi népek irodalmát, a protestantizmus térnyerése hozta. A különböző Biblia-fordítások mellett a nyelvújítás korszaka volt ez. A barokk kor nagy alakja a svéd Georg Stiernhielm aki íróként, költőként, jogászként, nyelvészként, matematikusként és birodalmi antikváriusként is tevékenykedett. A „svéd költészet atyjának” számunkra fontos nyelvészeti tevékenysége pedig: az elsők közt volt, akik tudományosan próbálták igazolni a finnek és a magyarok közti nyelvrokonságot.
A felvilágosodás Skandináviában is a francia hatás begyűrűzését jelentette. A romantika pedig – más népekhez hasonlóan – a skandinávokat is népies, nemzeti érzelmek felkorbácsolására ösztönözte. Rendkívül népszerű elméletek születtek például arról, hogy az elsüllyedt Atlantisz valahol északon, nem messze a skandináv országoktól fekszik a tenger mélyén.
Romantikus ködbe burkolóztak a vikingek, a gótok, az északi típusú emberek.
Az aranykor a naturalista regények születésével vette kezdetét a skandináv országokban. A modern áttörés elsősorban August Strindberg svéd dráma- és regényíró nevéhez fűződik, aki megreformálta a svéd irodalmat. 58 drámát írt összesen.
Botrányokkal övezett, dekadens életmódja mellett személyiségének egyik legfontosabb jegyéről ő maga így vallott: „Csak elméletben vagyok nőgyűlölő” – drámái és magánélete (három felesége volt, az elsőt például leszbikussággal és tisztátalansággal gyanúsította) inkább a gyakorlati nőgyűlölet felé billentik az mérleg nyelvét. Strindberg után a legnépszerűbb svéd szerző kétségkívül Selma Lagerlöf, az első nő, akit irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki. Legismertebb műve, a „Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországon át” földrajz tankönyvként is funkcionált kisiskolások számára.
A 19. századra a norvég irodalom is „összeszedte magát” – egy csaknem öt évszázados sötét kor után, a nemzeti függetlenségért vívott harc eredményeképpen erős nemzet, és kiváló irodalmi szcéna született. Henrik Ibsen a „modern dráma” atyjaként vonult be a tankönyvekbe. Számunkra más vonatkozásban is fontos: az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról rendkívül lelkes, Til Ungarn című versében emlékezett meg. A 20. századra a norvég szépírás a világirodalom fontos részévé vált.
A II. világháború utáni gazdasági és szellemi lendület a 70-es évekre kiábrándultsággá vált, ami az irodalmi életre is kihatott. A kortárs skandináv szépirodalom már nem tudott túl sok szépet és jót felmutatni. Drogok, önpusztító ifjúság, széthulló családok és az alkoholizmus nyomta rá bélyegét szerzőikre. „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni” – Janne Teller dán írónő Semmi című regényének tételmondata tulajdonképpen a teljes skandináv irodalom mottója lehetne. Kivétel természetesen itt is van, a norvég Erlend Loe például, akinek önironikus, humoros regényei azonban csak hangvételükben ütnek el komor kortársaiktól, ám a rendszer elleni lázadás alapmotívum az ő műveiben is. A svéd szerzőpáros, Maj Sjöwall és Per Wahlöö már a 60-as évek derekán könyörtelenül realista társadalomkritikát fogalmaztak meg detektívregényeikben, aminek hatása a mai napig kitart. És nemcsak a kritikus szemléletet, de a krimidömpinget is elhozták. Mára külön műfajjá vált a skandináv krimi. Jan Arnald, svéd író kissé pesszimista magyarázatot adott a jelenségre. „Számomra minden azzal a ténnyel kezdődik, hogy társadalmunkban jelenleg olyan bűntények történnek, amelyeket egyszerűen nem értek. Szeretném tudni, hogy mi az oka annak, hogy ezek a bűntények megtörténhetnek. Ez az igazságkeresés, amely miatt írok.”
Évszázados kísérletezés után a skandináv irodalom visszatért a gyökerekhez. Vér és erőszak. Ám míg az eposzokban voltak még hősök, manapság csak alkoholista nyomozók próbálják megmenteni a világot.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
