Halálcsókot Grósz Károlytól

Nem lesz „vitakönyv” Németh Miklós visszanézése. Akik érdemben ütközhetnének az utolsó állampárti miniszterelnökkel, nos, azok zömét már fedi a sír.

A jelen szocialistáit – noha többet közülük szintén a tollára tűz – pedig nem a „kő” nyomja hallgatásra, hanem az utóbbi másfél évtized politikai és gazdasági mutyihalmaza. Így az emlékezeti térben egyedül áll Németh interpretációja – amit kremlinológusok máris egyfajta politikusi bejelentkezésként olvasnak. Lehet, hogy az – de sokkal inkább zárszónak tűnik, az önigazolás zárszavának.

A ministráns- és az úttörőlét kettősségében cseperedő egykori parasztgyereknek egyszer csak azt kell eldöntenie, hogy elutasítsa/elfogadja-e a miniszterelnöki felkérést, miközben „pontosan tudtam, hogy az egész rendszer hazugságra épül”. Hogy ezt a hazugságfalat készült-e lebontani, amikor végül is bevállalta a kormány vezetését, vagy csak csinálni akart „valamit”, azt nem taglalja.

Elődeinek még Brezsnyev és Csernyenko cserepes ajka jutott, ő már nem kapott ajakpuszit Gorbacsovtól, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkárától – viszont kapott halálcsókot Grósz Károlytól.

Hogy a kormány képes volt megszabadulni az MSZMP „gyámsága” alól, hogy a modellváltás rendszerváltássá terebélyesedett, hogy az átmenet békés volt, abban tagadhatatlanul kiemelkedő szerepe volt Némethnek. És ő érte el, miután nyilvánosságra hozta az államadósság valódi mértékét, hogy nem csuktak le számos pártállami vezetőt. És ez akkor is így van, ha a konkrét miniszterei egyes történésekre másképp emlékeznek.

Szocialista utódait azonban ízekre szedi: Hornt azzal vádolja, hogy tőle lopta el a határnyitási show-t; Medgyessy Péter „ügynökügyi magyarázkodásait” csípőből hitelteleníti, Gyurcsány Ferencet pedig szerinte Nagy-Britanniában már rég elvitték volna. Mindenesetre fontos kordokumentum, kopogós mondatokkal, egyedi szemszögből.
(Helikon, 2014. 434 o. + 40 o. fotófüggelék)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!