Leginkább a jelmezesek és a díszlettervezők dolgoztak meg a pénzükért George Clooney és a Coen fivérek legújabb filmjében, ami a tökéletes amerikai kertvárosi idill szatírája akart lenni.
Csakhogy fekete komédiának egyáltalán nem humoros, legfeljebb gyomorforgatóan morbid, ahogy a jellegzetesen coeni, film noiros bűnügyi szál párhuzamosan halad, de sosem találkozik az ’50-es évek rasszizmusáról szőtt példabeszéddel.
A film ennyiben reflektál Trump Amerikájára, amivel a híresen demokrata párti rendező beharangozta, mégis csupán annyi az egyszerű üzenete, hogy a környék egyetlen fekete családja a vegytiszta jóság és tisztesség, míg az álszent fehérek lopnak, csalnak, gyilkolnak, még saját családjukon is lelkiismeretlenül átgázolnak mérhetetlen felsőbbrendűségükben.
Egyedül a kiskorúak ártatlanok, akik sem a bűnösök, sem a más bőrszínűek fölött nem ítélkeznek, ám ezt csak azért tehetik meg, mert még egy hangtompított burokban élnek, a saját kis gyermeki világukban.
A karikaturizálás persze óhatatlanul leegyszerűsíti a figurákat, mégis döbbenetes a különbség aközött, ahogy a magát tisztes családapának és sikeres üzletembernek tettető Matt Damon, és ahogy az egyszerű biztosítási nyomozót alakító Oscar Isaac játszik – utóbbi az összesen két jelenetében a film legeredetibb, legőszintébb öt percét adja.
A Damon feleségét és annak ikertestvérét is megformáló Julianne Moore a másik gyönge láncszem a sztárokkal zsúfolt alkotói gárdában, akiknek hiába ez a sokadik közös filmjük, egyáltalán nem tudtak összecsiszolódni.
Amilyen hibátlan és tökéletesre plasztikázott a látvány, az ’50-es évek precízen lemodellezett kirakatboldogsága, olyannyira egyenetlen és kényszeredett a forgatókönyv és a rendezés. Mint mikor valaki rossz hangnemben kezd el egy dalt, és bár hallja, hogy hamis, már mindenáron abban akarja végigénekelni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!