Végigutazni Csehtamásián

Január 22-én lett volna 75 éves. Előző este, a MOM Sportban kétszer is telt házzal ment a tiszteletére rendezett emlékkoncert, melyen Cseh Tamás valahogy éppen úgy „vendég” volt, mint a szűkre vett széksorokba zárt nézők.

Még el sem kezdődött a koncert, még égnek a teremben a lámpák, de Galkó Balázs már ott sertepertél a színpad körül. Magában mormog, egy régi Zsigulit kerülget, kezében konyharuha, a színpadon zsúfolt díszletek – valahogy előre sejthető, hogy afféle színházi produkció következik. Szóval, felejtsünk is el mindent, amit egy akármilyen Cseh Tamás-koncertről vagy emlékkoncertről gondolunk!

Zárjuk ki a teret, a MOM Sport hangárszerű, hangulattalan hodályát, ahol a kétezer-valahányszáz szék már-már falanszterszínházi képzeteket kelt (sokan beférnek ugyan, de hátulról, főleg szélről élvezhetetlenül homályos a kép, felismerhetetlenül aprók az alakok, a hang is zavaros, a kivetítőt pedig telibe kitakarják a belógatott hangfalak – szerencse, hogy csak egyszer van szerepe), és adjuk át magunkat a pillanatnak!

Tehát, ez most itt nem egy sportcsarnok, hanem egy presszó. „Nagy itt a zaj, a kiabálás, figyelmemet egy férfi köti le éppen, mellette nő. Előtte pohárban gonosz ital van, beszél, beszél. Beszél és kérdez… Mi ez? – Ez egy eszpresszó. – És ön? – Én zongorázom. – És én? – Maga egy vendég.” Egy utazásé, melynek állomásait Cseh Tamás történelemkönyvének epizódjai adják. Tanulmányi kirándulással indulunk, Csányi osztályfőnök úrral, no meg persze Vértes földrajztanárnővel. „A barna trotőrcipőssel, a kék színű melltartóssal, nikotintól sárga ujjal.”

A kép eleven, az élmény mégsem Cseh Tamás-i. Hála ég, meg sem kísérel az lenni: Tompos Kátya és Jordán Adél magukra szabva, mintegy kórusműként kántálják el a sok-sok földrajztanárnőt. Közben elered, Keresztben jégeső, Ónodi Eszter felkorbácsolja az indulatokat.

A presszóban (a színpadon) egyre gyűlik a vendégsereg – látványra zsúfoltan vannak, de hát egy kocsmában megesik az ilyesmi. Jönnek-mennek a népek, elidőznek egy darabig (a fellépők, többnyire színészek maradnak, míg kedvük tartja, leülnek és „bedobnak egy konyakot”, ha lement a számuk). Vendégek ők is. Néha feltűnik Bereményi Géza, leül egy asztalhoz, láthatólag törzsvendég. Galkó közben fel-felszolgál, idézetről idézetre, Tangózva vezeti a hallgatóságot Salgótarjánból az Iskola utcába. Metróval. Mi pedig megyünk velük, a dalok vezette úton, járjuk a Cseh Tamás-univerzumot.

Nem, nem Cseh Tamás-koncertet hallgatunk. Még akkor sem, amikor a kivetítőről, egy szál gitárral ő maga vezet be mindenkit a 100. éjszakába. Talán ez az est legmegindítóbb pillanata: ahogy a Vodku fiai, no meg zenész barátaik a vásznon játszó Cseh Tamást kísérik. Élőben. Aztán szünet, találkozunk 10 év múlva: innen nézve jó lenne, ha akkor is ez a dal lenne. De ugyanaz nem megy. „Valami történt, valami, lányok…” A második felvonás keserédesebb. Erőteljesebb dinamikájú. Szuggesztívebb. Miczura Mónika például jócskán tehet róla. Beleénekel az ember gyomrába. Közben egy új Bereményi-nótával, a Cseh Tamás emlékére írt A barátság lépéseivel baktatunk Budapest felé. Még nem afelé. Először egy másik felé. Aztán persze oda is megérkezünk. A végén.

A fináléban felvetődik ugyan a kérdés, hogy vajon „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”, de pusztán költőien, hiszen a Cseh Tamás-i világban erre nincs, mert nem lehet más válasz, mint hogy „Maradunk itten, maradunk itt, maradunk”. Maradunk hát mi, nézők is, és milyen jól tesszük, mert a kissé pátoszba hajló végre, a ráadásban egy fergeteges „ereszdkiagőzt” dallal teszi fel a lélekkönnyítő pontot Bata István, a Vodku fiai énekes-gitárosa. No meg a Feri meg a Bíró Imre. Meg az Ica.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!