-
Hétvégén elbuszoztam Pécsre. Bocs, nem volt időm felcsengetni, hogy nem leszek itthon, de most elmesélem, miért látogattam meg a mamámat.
Sosem voltam még egyedül ilyen hosszú buszúton. Tudod, meséltem a múltkor, hogy meghalt a nagyapám. Mama azóta egyedül van a nagy házban, és hamarosan ki kell pakolnia, mert eladja. Panelba költözik dédiékkel, ott nem kell annyit takarítani, nem kell kertet gondozni, és nem jönnek akkora számlák sem. Felhívott minket telefonon, ha még utoljára akarunk aludni egyet a pécsi házban, akkor menjünk el. Egyedül én jöttem lázba, apám csak legyintett, szerinte a nosztalgia érzékenykedő öreguraknak való, ő ennél keményebb. Ott nőtt fel, megőrzi az emlékeiben olyannak, mint amilyen volt az a ház meg a környék egész gyerekkorában. Anyu először nem akart elengedni, azt mondta, hogy tanuljak szépen itthon, van mit kijavítanom a jegyeimen, és különben is, ott van az a rengeteg fénykép a pécsi látogatásokról, nézegessem azokat, nem kell nekem most odarohanni.
Bevallom, először kicsit féltem is a hosszú buszozástól, tök egyedül ennyi ideig idegen utasok között, de közben meg izgatott is a dolog, mert hát mi a fene történne?
Nem veszek el útközben. Itt felszállok, Pécsett meg le, ennyi. Ez nem vonat, hogy át kéne szállni. Apu mentett meg, mondta, hogy menjek csak, így én képviselem a családot, a húgom még kicsi egy ilyen úthoz szülők nélkül, de bennem megbízik, és szerintem örült is legbelül, hogy meglátogatom a mamát. És akkor befutott a busz, mama meg ott várt a pécsi nagy pályaudvaron.
Nagyon megörült nekem, meg is ölelgetett. Ott átszálltunk egy helyi csuklós buszra, az vitt fel majdnem egészen a nagy házig. Nem csiklós busz volt, most ne hülyülj már, ez most tök komoly téma nekem! Szóval ahol leszálltunk, onnan már csak pár száz métert kellett gyalogolni felfelé a hegyen. És akkor megérkeztünk az üres házba. Jó, nem volt teljesen üres, mert apu öccse meg a kilencvenéves dédi is ott voltak még, de papa nélkül már nem volt olyan a hangulat, mint régebben. Volt valami nehéz némaság az egész házban.
Mintha a léptek is halkabbak lettek volna odabent, hogy a papa nincs már itt. Mama rögtön leintett, hogy a papa bizony itt van.
A múltkor szellőztetett, és a nyitott ablakon berepült egy fecske a szobába. Körözött egyet papa ágya felett, majd kirepült az ablakon. Mama szerint biztosan papa volt az, csak fecskealakban. Ha én meghalok, megint ember szeretnék lenni, nem madár vagy valami hülye állat, mondjuk egy béka. Fene tudja, mi lesz velünk, hová kerülünk. Mama hisz az ilyesmikben, hogy a papa lelke beköltözött egy fecskébe.
Amúgy meg, ha így van, akkor tök szabad az öreg, végre oda repül, ahová akar, mert apu szerint a mama eléggé rátelepedett nagyapámra, az utolsó éveiben meg főleg, mindig jobban tudta, mit szeretne a papa, őt igazából nem is kérdezte meg sosem.
De ezt persze nem mondtam a mamának, mindenre csak bólogattam neki. Dédike, szegény nagyon csöndes volt, csak ült az ágyán, és egy rózsafüzért morzsolgatott, meg közben imádkozott. Nem is jött velünk vacsorázni. Mama kicsit kiabált vele, mert nagyot hall már egy ideje, és végül odaadott neki egy bögre tejet, amibe kenyérdarabokat áztatott, dédi azt kanalazta ki, majd le is feküdt aludni. Vacsora után filmet néztünk kettesben mamával. Közben hallottam az erőlködő autók motorzúgását, ahogy küszködve haladnak felfelé a hegyen. Ezek a zajok mennyire ismerősek voltak! Sok más emlékkel együtt megmaradtak bennem kisgyerekkoromból. Meg az utcai lámpa sárga fénye, ahogy bedereng még az elhúzott sötétítőn keresztül is a szobába, az sem változott az évek alatt.
És akkor eszembe jutott, hogy ennek most vége szakad. Megint itt van egy olyan dolog, amit nagyon szeretek, és sosem láthatom többé. Most utoljára látom egyben ezt a házat, a kertet, ezeket a szobákat ezekkel a bútorokkal. Ezt a hangulatot most érzem utoljára úgy, hogy valóban itt vagyok.
Később persze fel tudom majd idézni, de az már nem lesz olyan. Semmi sem lesz már olyan. Ekkor azért kicsit elszomorodtam, de mama felém nyújtott egy darabot az esti csokiból, és máris jobb kedvem lett. Apu öccse, Miklós nem is volt otthon, pont éjszakára osztották be a kórházban, ő nem orvos, de ott dolgozik valamit, talán a mosodában, ha jól tudom. Amúgy Derrick ment este a tévében, és annyira vicces volt, ahogy mama tök komolyan elkezdte szidni a gyilkost, hogy micsoda egy gusztustalan pacák, majd megbünteti őt az Isten. Mondtam neki, hogy mama, de hát ez csak egy film! De akkor is, nézzem meg a gyilkos fejét, egy undorító alak. Ráadásul akkor még nem is lehetett biztosan tudni, ki a gyilkos, de a végén mamának lett igaza. Derrick után mama bekapcsolta a fürdőben a hősugárzót, és engedett nekem vizet a kádba.
Érdekes a pécsi víz. Kék színű és kemény. Másabb a tapintása, nem csúszik meg a tested a kád vízben, ahogy beleülsz, nem is tudom máshogy mondani, kemény a pécsi víz, apuék is így mondják. És akkor beleereszkedtem a kád forró vízbe, és szemközt a tükörben láttam az arcomat meg a felszálló gőzt. De nem sokáig, mert hamar bepárásodott a tükör.
Ott, akkor valami olyasmit éreztem, hogy abban a pillanatban elmúlt egy idő. Hogy egy korszaknak vége van az életemben, hogy már nem lehetek itt többé gyerek, és talán máshol sem. Hogy vége van egy világnak, ami az enyém volt, és a legtöbben úgy hívják, gyerekkor.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!