Japánok milliói álltak be a sorba 2009 májusának végén, hogy a világ egyéb tájain is elismert író, Murakami Haruki legújabb – tizenkettedik – regényét kézbe vehessék. Az orwelli utópiát már a címében – „ezerkülöncszáznyolcvannégy” – is hazája kultúrájához szabó elbeszélésfolyam első két kötete nem okozott csalódást az olvasóknak.
S nem hiába írta felül a képzelet a valóságot: a kétkötetes mű egy harmadikkal egészült ki az egyébként ultramaratonista szerző tollából. Így, akárcsak a japánok 2010-ben, mi is újra a könyvesboltok pultjai elé járulhatunk, hogy az első két könyvvel tavaly ősszel megkezdett magyar kiadás utolsó(?) részének kíváncsisággal telve nekifuthassunk. Ahogy a teaszertartás célja sem a tea önmagában, úgy a Murakamira jellemző írásmód sem cselekménycentrikus, nem lehet azzal vádolni, hogy kimerítő tempót diktálna a történetvezetésben. Körülbelül úgy ír, ahogy Tarr Béla rendez: hosszan, kitartva… kitartóan, elidőzve. Kicsit fanyalgunk az elodázottságon, aztán azon kapjuk magunkat, hogy teljesen az ő mondatritmusában lélegzünk – beszippantott a világába. Akárcsak hőseit, akik pedig mindent megtesznek, hogy kitörjenek onnan. A harmadik kötet e kitörés története: az évtizedes szerelmi vágyódás ellenfeszülése a sors misztikus elrendeltségének. A zenei komponáltság koncepciója is felbomlik, új elbeszélői hang társul az eddigiekhez, egy nyomozó archeológus módjára tárja föl szereplőink jövőt meghatározó múltját, ami által az első két kötet számos titokzatos pontja válik… még titokzatosabbá. Az idő újra zökken egyet – most bennünk, olvasókban. Ideje újraolvasni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
