Többnyire apró, látszólag jelentéktelen dolgok együtteséből rakosgatja össze személyes hazafogalmát Oravecz Imre, Kossuth-díjas költő, aki frissen megjelent Kaliforniai fürj című regényében az Ondrok gödrében megismert Árvai család történetét fűzi tovább. Történetükön keresztül az egy évszázada Amerikába kiáramlott magyar vendégmunkások – mind ez idáig feldolgozatlan – sorsa elevenedik meg.
– A 2007-ben megjelent Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj egy regény két kötete?
– Igen, egy családregény két része, amelyek lehetőleg együtt olvasandók, mert feltételezik egymást.
– Korábban úgy nyilatkozott: kivándorlásregényt szeretett volna írni, ehhez viszont meg kellett írnia az előzményeket (ez lett az Ondrok gödre), a Mátra lábánál fekvő Szajlán élő Árvai család történetét a kiegyezéstől 1898-ig. A Kaliforniai fürjben ekkor utaznak ki Árvaiék Amerikába, abban a reményben, hogy pénzt keresve, gyűjtve visszajöhetnek… Soha időszerűbb témát! A másfél millió kitántorgó pontos adat?
– Amikor még tologattam el magamtól a feladatot – ez évtizedekig tartott –, azt hittem, elég megírni az újhazai történetet. Aztán rájöttem, hogy az előzmény, az óhaza is kell, az, hogy kik ők, honnan jönnek, és miért vállalják az Egyesült Államokban a vendégmunkáslétet. Szándékosan kerülöm a kivándorlás szót, hiszen sem ők, sem a többiek, a 19. század végén és a 20. század elején útra kelő százezrek nem kivándorlók. Kivándorlókká akkor válnak, amikor úgy döntenek kint, hogy maradnak, hogy nem térnek vissza. Ez, mármint a vendégmunkáskodás mindig, mindenhol időszerű, ha a hazában nagyon megnehezül a megélhetés, vagy amit a haza nyújt, az kevés. A József Attila-i kitétel pedig megtévesztő, mert azt sugallja, hogy könnyű volt kimenni, olyan, mint bódulatban cselekedni. Holott nem, sokba került a hajójegy, fizetni kellett az útlevélért, és az országba való belépést is mindenféle feltételekhez kötötték. Úgyhogy a nagyon szegény, a nincstelen nem engedhette meg magának.
– Miért hagyták el tömegével az emberek az óhazát az újhaza kedvéért? Kik voltak elsősorban a kiáramlók?
– A vendégmunkásnak a célország nem haza, és néhai honfitársainknak sem volt az. Miként a mai vendégmunkások, ők is azért mentek el, hogy pénzt keressenek, pénzt gyűjtsenek, és haza térve kezdjenek vele valamit. Az útrakeltek nem kizárólag magyarok voltak – az Osztrák-Magyar Monarchiában vagyunk –, nemzetiségek, szlovákok, románok, horvátok, ruszinok alkották a többséget, de a zömük egységesen parasztember volt, aki hazatérve földet akart venni amellé, ami már volt, de nem elégséges, mert kevés a megélhetéshez, vagy a gyarapodáshoz. Az hősömet, Árvai Istvánt is ez vezérli, még kint is hosszú éveken át, mígnem keserves vajúdás után megérti, hogy számára és a családja számára nincs visszaút, nekik maradniuk kell.
– Hogy fogadták Amerikában a magyarokat?
– Ahogy általában a többi kelet-európait: rosszul, lenézéssel, megvetéssel. Az amerikai munkás a kenyerét féltette tőlük, a közvélemény pedig alacsonyabb rendű lényeknek tartotta őket, mert mindenben különböztek tőlük, de legfőképpen abban, hogy eszeveszetten spóroltak, a fogukhoz verték a garast. Legjobban még a hatóságok vizsgáztak a velük való bánás tekintetében, azok ugyanis emberszámba vették őket. Ezért volt az, hogy a demokrácia e gyakorlati megnyilvánulása lett aztán a magas kereset mellett a legnagyobb élményük odaát.
– Végül is a többség visszajött?
– Igen. Ki azért, mert sikerült összekaparnia azt a pénzt, ki azért, mert nem.
– Akik nem, miért nem?
– Több oka volt. Például ha családosok voltak gyerekekkel, és kint meghalt valamelyik gyerek, a sírja kint tartotta őket. Vagy ha a gyerekek, még ha a Magyarországon születtek is, nem akartak többé magyarok lenni. Az első világháború után aztán jöttek a történelmi okok. Volt, akit az itthoni kommün riasztott vissza, volt, akit Trianon. Ez utóbbi kivált akkor, ha valaki felvidéki volt, és a Csehszlovák Köztársaságba kellett volna visszatérnie.
– A felmenői, ön is többször emigrált az Államokba. Hogy élték, élte meg az ottlétet?
– Apai nagyszüleim ők. Nem róluk szól a regény, de történetesen ők is kezükbe vették annak idején a vándorbotot, és az Árvai család kinti életének első színhelyén, az ohiói Toledóban kötöttek ki. A nagyapám ugyanabban az öntödében dolgozott, ahol én dolgoztatom a családfenntartót. Ők másodszorra Kanadába mentek. Hogy személy szerint, hogy éltek kint, nem tudom, nem vezettek naplót, nem maradtak fenn a leveleik, és nem is ismertem őket. Hogy én miként éreztem magam az Egyesült Államokban, az nem mérvadó, hiszen az én odüsszeiám egy másik korra esett, és indítékaim is mások voltak, de az bizonyos, hogy nem írtam volna meg a regényt, ha nincsen mélységesen közöm ahhoz az országhoz.
– Összevethetőek a mai országelhagyók motivációi az első világháború előttiekkel? Hogy látja a mai kivándorlók esélyeit?
– Összevethetők, de lényeges különbség, hogy ha valaki ma az Egyesült Államokat célozza meg, egyfelől könnyebb dolga van, másfelől nehezebb. Könnyebb, mert könnyebben boldogul az országban, nehezebb, mert mint munkavállalót nehezebben engedik be, ha egyáltalán beengedik. Elmúltak a régi „szép” idők, lassan már száz éve.
– Miből tevődik össze önnek a haza fogalma?
– Nem egynemű fogalom. Mint mindenki, a hazát én is úgy szedtem össze. Nem feltétlenül nagy, magasztos dolgokból áll. Van közösségi tartalma is, de alapvetően személyes élmény. Többnyire apró, látszólag jelentéktelen dolgok együttese kezdve a gyerekkortól az érett férfikoron át az öregségig. És ezek nem köthetők feltétlenül egyetlen földrajzi helyhez. A zöme nálam szajlai eredetű, de van benne Debrecenből, Budapestből, Szentgotthárdból, Londonból, Chicagóból, Santa Barbarából is, mindenhonnan, ahol éltem, vagy történt velem valami jelentős, meghatározó.
– Volt kint honvágya?
– Hát, ha van ilyen, akkor inkább negatív honvágy volt. A diktatúra idején olykor előfordult, hogy álmomban itthon voltam, valahogy haza kerültem, és az borzasztó volt. Nagy megkönnyebbülés volt felébredni és látni, hogy mégsem vagyok itthon. Ez is egyik beszédes szegénységi bizonyítványa volt annak a rendszernek. 1990 óta ez nincs, igaz, nem is élek külföldön.
– 2001-ben visszaköltözött a szülőfalujába. Miért döntött az elvonulás mellett?
– Nem elvonulás volt ez. Pesten sem voltam közelebb semmihez. Ideköltözésemnek praktikus oka volt, nem ideológiai. Itt volt telek, ahol építkezni lehetett, és udvar és kert is, ahova, ha kilépek a házból, még otthon vagyok. Több dolog nyomasztott a városokban, de talán ennek hiányát éreztem legelviselhetetlenebbnek. Igaz, döntésemben közrejátszott az is, hogy ez társas ittlétnek indult, jött velem valaki, aki azóta elment.
– Az olvasóközönségnek a művei által kialakulhatott már nem is egy Szajla-képe. Mi jellemzi ma a községet?
– Szajlát ma leginkább az jellemzi, hogy nincsen. Nincsen az a Szajla, a szülőfalum, amelyben jó volna élni. Megszűnt, a földek elvételével, mint gazdasági organizmus a múlt század ’60-as éveinek elején, a földművelők kihalásával, mint kulturális tér a közelmúltban. Csak közigazgatási egységként létezik, ugyanott, ugyanazzal a névvel.
– 1990-ben kormányfőtanácsosi minőségben a miniszterelnök tanácsadó testületének tagja lett. Tíz hónap múlva lemondott tisztségéről. Rossz tanácsokat adott?
– Nem, meg sem hallgatták a tanácsaimat.
– Milyen tanácsokat adna ma a miniszterelnöknek?
– Semmilyet. Nem vállalkoznék még egyszer ilyesmire, nem az én világom.
– Az Ondrok gödréből rádiószínházi játék készült, mit gondol, a Kaliforniai fürjre is hasonló sors vár?
– Nem vagyok jós, de ha olyan készülne belőle, mint az Ondrok gödréből, akkor inkább ne készüljön, mert az nagyon nem tetszett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!